Blog kategória bejegyzései

Mi lesz veled, értelmiség?

thinking3

Mi lesz veled, értelmiség?

Az Oktatói Hálózat „Mi lesz veled, értelmiség?” című vitasorozata  a magyar értelmiség, közelebbről egyes veszélyeztetett értelmiségi szakmák, egyetemi és akadémiai közösségek helyzetét tekinti át.

A Filozófusvita és a Történészvita után következő Közgazdászvita a közgazdaságtudomány hazai állapotával és kilátásaival foglalkozik.

Közgazdászvita 2015

Időpont: 2015. február 3. 18:00

Helyszín: ELTE BTK, Gombocz Zoltán terem, 1088 Múzeum krt. 4/A. fszt.47.

Meghívottak:

Chikán Attila
Kónya István
Pete Péter
Varga Júlia

Moderátor:

Horváth Áron

Szeretettel várunk minden kedves érdeklődőt!

A rendezvényt támogatja a Magyar Közgazdaságtudományi Egyesület.


thinking3

Mi lesz veled, értelmiség?

Az Oktatói Hálózat „Mi lesz veled, értelmiség?” című vitasorozata a magyar értelmiség, közelebbről egyes veszélyeztetett tudományterületek, egyetemi és akadémiai közösségek helyzetét kívánja áttekinteni.

Január 20-i beszélgetésünk a történettudomány helyzetével és társadalmi szerepével foglalkozik.

Történészvita 2015

Időpont: 2015. január 20. 16:30

Helyszín: ELTE BTK, Gombocz Zoltán terem, 1088 Múzeum krt. 4/A. fszt.47.

Meghívottak:

Gyáni Gábor
Klaniczay Gábor
Mátai Mónika
Rainer M. János
Stefano Bottoni

Moderátor:

Valuch Tibor

Szeretettel várunk minden kedves érdeklődőt!

 

 

 

 


thinking3

Mi lesz veled, értelmiség?


Milyen helyzetben vagyunk? Hogyan őrizhető meg az értelmiségi lét, az értelmes munka távlata? Keressük együtt a megoldásokat az OHA Klubban és itt az OHA Blog bejegyzéseiben!

Beszámoló a filozófusvitáról

ELTE Tanári klub, 2014. szeptember 16.

Moderátor és szervező: Máté András, ELTE BTK Logika Tanszék

Felkért referensek: Bodnár István filozófus, az ELTE BTK Filozófiai Intézetének igazgatója és Horkai Hörcher Ferenc, az MTA Bölcsészettudományi Központ Filozófiai Intézetének igazgatója, a PPKE oktatója

1. A moderátor bevezetője

A bevezetőben Máté András elmondta, hogy az OHA tavaszi sorozata keretében, melyet az értelmiség felelősségéről kezdeményeztünk (Lengyel László, és az önkormányzati választások kapcsán Atkári János és Tóth Zoltán voltak vendégeink, vö. a honlapunkon), ősztől kezdődően egy helyzetfelmérő sorozatot tervezünk az egyes tudományokról, értelmiségi szakmákról. Ebben a következő szempontokat követjük: belső állapotuk felmérése intézményenként (meglévő műhelyek, oktatás-kutatás személyi helyzete, problémák) és a nemzetközi trendekhez való viszonyításuk, valamint társadalmi megbízatásuk kérdése.

Ezután a moderátor összefoglalta a filozófia jelenlegi politikai helyzetét, melyet az Orbán-kormány által 2011-ben kiemelkedő filozófusok ellen indított rágalomkampány alapozott meg. Az elszámoltatási kormánybiztos, Budai Gyula sikkasztással vádolta hat kutatási projekt vezetőit (többek között Radnóti Sándort, Heller Ágnest, Steiger Kornélt). Négy esetben került sor vádemelésre, mely nagy nyilvánosságot kapott. Másfél év nyomozás, kihallgatások után mind a négy esetben a bíróság megállapította, hogy nem történt törvénysértés, amelyről a média alig adott hírt, ezért a közvélemény gyanakvása a szakma iránt feltehetőleg megmaradt. Előzményei az előző kormány idején is voltak (vö. Horn Gyula mondása „Túl sok a filozófus!”), sőt a szocialista rendszer is részben ugyanezen filozófusok ellen indított pert 1973-ban, mely munkahelyük elvesztésével járt, és többen az ország elhagyására is kényszerültek (Heller Ágnes, Márkus György, Vajda Mihály és mások). De óhatatlanul eszünkbe jut 2500 évvel ezelőttről Szókratész pere és halála…

Máté András áttekintette a filozófia helyzetét a magyar közép- és felsőoktatásban. A gimnáziumban nem érettségi tárgy, sőt a szakra külön nem is lehet felvételizni, csak a szabad bölcsészet keretében belül. (A bolognai átalakítás részeként alakult így a helyzet). A hallgatói létszám csökken, az állami finanszírozás csökkenése ebben döntő szerepet játszik. Az oktatók is fogynak (főleg az ELTE-n olyan az oktatók korfája, hogy egyszerre sokan érték el a nyugdíjkorhatárt), utánpótlás nem lehetséges, 2013 tavaszán újabb elbocsátások is voltak. Ez a meglévő filozófiai pluralizmust is felszámolja, és általában is fenyegeti a doktori képzés fennmaradását. Mondanivalója körülbelül annyi időt vett igénybe, mint amennyit előzetes tájékoztatás szerint egy-egy referensnek is rendelkezésre állt, ahogy ezt a vita bevezetőjében jelezte is.

2. Horkai Hörcher Ferenc referátuma

Horkai Hörcher Ferenc előrebocsátotta, hogy három dologról fog beszélni: a 2011-es filozófus-vitáról, a filozófia helyzetéről, és konkrétan a Filozófiai Intézetről 2013 januárjától, amikor a kormány igazgatóvá nevezte ki.

Először elnézést kért mint jobboldali értelmiségi  a lejárató sajtókampány, hamis vádak és bírósági eljárások miatt az érintettektől és az egész szakmától. Úgy látja, hogy ez egy általános jobboldali Kulturkampf része volt, a humán tudományok elleni támadás egyik esete. Erről az azóta eltelt időben egy TÁMOP-kutatást folytattak, eredményét rövidesen olvashatjuk egy „A humán tudományok haszna” című megjelenő könyvben. Alaptézise az, hogy ez a támadás a gazdasági válsággal függ össze.

A filozófia helyzetéről szólva a Magyar Filozófiai Archívum projektjéről számolt be, mely a kutatóhelyként megszüntetett (illetve a KIK-hez csatolt) Lukács Archívum gyűjteménye sorsát is rendezni fogja ‒ nem részletezett módon. A Lukács Archívum dolgozóinak elbocsátása és a gyűjtemény sorsa nagy felháborodást és aggodalmat keltett a szakmában, sőt az egész magyar értelmiség soraiban ‒ hiszen Lukács György volt az egyetlen nemzetközileg is elismert 20. századi magyar filozófus, akire büszkének kéne lennünk és örökségét gondoznunk kéne!

A Filozófiai Intézetnek Horkai Hörcher Ferenc 2013 januárjától lett az Akadémia elnöke által kinevezett igazgatója, aki a botrányos előző igazgatói kinevezés után (az intézet tagjai választása ellenében Boros Jánost nevezték ki, akinek működése váltotta ki a botrányt) azt a feladatot kapta Pálinkás Istvántól, hogy „nyugalmat biztosítson” az intézetben, ne legyen botrány. További feladatul kapta az intézet nemzetközi kapcsolatainak kiépítését a környező országokkal, mely konferenciák, közös projektek formájában működik, elsősorban cseh, szlovák és lengyel részvétellel. Néhány nyugati egyetemet is említett a partnerek között, illetve korábban itt tanító kollégák hazalátogatását (például Rédei Miklós, évek óta a London School of Economics professzora). Beszámolt a fiatal filozófus kutatók posztdoktori ösztöndíjairól, mintegy 7 személy esetében.

3. Bodnár István referátuma

Először reflektált az előző referátumra: tiltakozott a „filozófusvita” szóhasználat ellen, ugyanis szerinte a 2011-es események adekvát megjelölése a „filozófushajsza”. Az egész hajsza végkifejletében a kezdeményezőket tette  nevetség tárgyává: a rádióban kabaré is készült a veszélyes, gondolatban vétkező filozófusokról, illetve az ügy a bíróságon is közderültséget okozott, ahol volt alkalma tanúként megjelenni.

Bodnár István számára a felkérés azzal a haszonnal járt, hogy megtalálta a Magyar Tudomány 1991-es számának összeállítását a magyar filozófia helyzetéről és többek között Ludassy Mária, Bence György beszámolóiból olvasott fel részleteket. Szerinte helyzetünk sok szempontból azonos a 20 évvel ezelőttivel, például nem jól kommunikálunk a rokon szakmákkal (sőt egy Bence-idézet szerint  „némi hajlandóság minden szakmában van a másik kifosztására”). Azóta azért némi közeledés egyes rokon területek művelői között mégis elindult, például az ókortudomány és filozófiatörténet között Steiger Kornélnak köszönhetően. Az ELTE-n a filozófia tanszékeken mintegy 40 %-os létszámcsökkenés következett be, részben a korfa jellege miatt. Ezt dékánunk „természetes fogyásnak” nevezte. Nem vehettünk fel a kiesettek helyett fiatal oktatókat, illetve egy felet sikerült kapnunk. Másrészt mégis nagyon megváltozott a korábbiakhoz képest az értelmiségi szakmák, és benne a filozófia helyzete, annyira, hogy „a múlt egy idegen ország”.

A közoktatáshoz való kapcsolódás elvesztését látja igazán veszélyesnek, tudniillik a filozófia nem érettségi tárgy, tanítása igen kevés helyen folyik. Az még külön rontja a filozófia egyetemi helyzetét, hogy nem lehet a szakra külön jelentkezni, hanem csak a szabad bölcsészet keretén belül.

4. Kérdések, hozzászólások

Forrai Gábor (BME): a fő baj a szakmai arisztokratizmus, hogy nem foglalkozunk a nagyközönséget érdeklő kérdésekkel, ezért kénytelenek Müller Pétert olvasni. Az USA-ban jó példák vannak arra, hogy a sikerkönyvek, filmek is adhatnak alkalmat filozófiai kérdések feltételére: pl. a Mátrix című film filozófiája, Harry Potter szexuális identitása, avagy a régebbi példa J. Gaarder: Sophie világa című sikerkönyve. (Megjegyzés: Forrai Gábor tesz azért, hogy közérthető nyelven, filozófiai kérdésekről szó essen az interneten a „Te mit gondolsz?” című blogban.)

Ropolyi László (ELTE TTK): a filozófushajsza célja az volt, hogy az egész értelmiséget megfélemlítsék ‒ ez sikerült is! Egyetértett Forrai Gáborral, hogy jobban jelen kéne lennünk a közéletben, ne csak Heller Ágnes szerepeljen egyedüli filozófusként.

Pólos László (korábbi ELTE-oktató, mintegy 10 éve külföldön él, tanít) a nemzetközileg elismert teljesítmények hiányát tette szóvá, még ha ez nem is a Web of Science stb. idézettséggel mérhető egyedül. Többen tematizálták a természettudományok mércéinek a humán tudományokra is ráhúzott igazságtalan gyakorlatát (impakt faktor, idegennyelvű publikációk stb.). Később a filozófusképzés helyét problematizálta, szerinte az elitképzésben lenne, nem az általános felsőoktatásban.

Pásztor Erzsébet (biológus, ELTE TTK) megkérdezte, hogy meddig mehet még a felsőoktatás anyagi forrásainak csökkentése? Továbbá a kollégái azért nem vállalnak közéleti részvételt, mert minden idejüket a cikktermelésre és pályázati pénzek megszerzésére kell fordítaniuk

Fehér Márta (nyugalmazott egyetemi tanár, BME) a természettudományok és a humán tudományok közötti science warsra emlékeztetett a kilencvenes években, így A. Sokal hírhedt könyvére (Intellektuális imposztorok). A természettudományok jobban lobbiznak, illetve a náluk szokásos publikáció gyakran egy mérést tartalmaz, fél oldalnyi terjedelmű, ami nem mérhető össze a mi 15-20 oldalas cikkeinkkel, de velük kell versengjünk idézettségben az állami támogatásokért!

Joó Mária (ELTE BTK): Bodnár egy megjegyzése kapcsán (miért kelljen nekem közélni?) szót emelt a filozófia társadalmi felelőssége mellett, amely Szókratésztől a mai filozófia közismert képviselői közül sokaknak evidens, például Martha Nussbaum amerikai filozófus rendszeresen ír újságokba is. Az a dolgunk, hogy gondolkodni, kételkedni és véleményt alkotni tanítsunk közös ügyeinkről. Maga az OHA is az értelmiség közéleti feladatát vállalta akcióival, nílt leveleivel (például Barrosónak).

Perecz László (BME) reflektált Bodnár István azon megjegyzésére, mely szerint a múlt (a filozófia korábbi helyzete) idegen világ, már nincs közünk hozzá. Ez jó lenne (?), de nem így van, a magyar kultúrában a központi szereplő nem a filozófia volt, hanem az alanyi költő (vátesz), ezért is velünk statuált példát a kormány, nem velük.

Neumer Katalin (MTA Filozófiai Intézet) a filozófia professzionalizálódását emelte ki (ki-ki csak egy szűkebb szakmai probléma kutatásával foglalkozik), majd később a más bölcsészettudományokkal való párbeszéd termékenységét hangsúlyozta, például az irodalmárokkal, akik sokkal többet tudnak a filozófiáról, mint mi az irodalomtudományról.

Balázs Zoltán (Corvinus) olyan érvek kidolgozásának fontosságát hangsúlyozta, melyekkel a természettudományosodás kiterjesztését meg lehet kérdőjelezni, valamint az egyetemes értékek képviseletét fontosabbnak tartja, mint a napi politikai kérdésekben való véleménynyilvánítást.

Horkai Hörcher Ferenc végül az „értelmiségi kiegyezés” szükségességét emelte ki, melyet nem a politikában, hanem saját terepünkön (tudomány, egyetem) kell mindkét oldalnak kezdeményeznie.

Ezután a vita hivatalos része véget ért, de azok, akik folytatni akarták, még ott maradtak, és az igazi vita ekkor kezdett kibontakozni, néhány hallgató és az OHA-klub tagjai részvételével

5. Szubjektív összefoglaló

A végére hagytam saját benyomásaim rövid megfogalmazását. Sajnos, a megjelentek nem tükrözték a magyar filozófia pluralizmusát, pedig a szervezésben törekedtünk erre, és név szerint meghívtuk az eltérő felfogások képviselőit, valamint szerettük volna a vidéki egyetemeken tanítók véleményét is hallani. Mégis úgy alakult, hogy főleg az analitikus-logikai irányzathoz tartozók hallatták hangjukat, mely az utóbbi évtizedekben nemzetközileg is domináns pozícióba került. Ezzel lassan eltűnőben van az egyik fő különbség, feszültség a kontinentális/hermeneutikai és az analitikus filozófia között, mely korábban nálunk is jelentős elkülönülést eredményezett. A fiatalabb generációk körében a két irányzat csak látszólag közeledett egymáshoz (vö. az 5-6 évvel korábbi magyar vitát), valójában az analitikus-logikai beállítódás megtalálta a kontinentális-fenomenológiai tradíción belül azt a területet, mely a filozófia mint szigorú tudomány értelmezésével közel áll a saját felfogásához. Valójában a pluralizmus enyészik el, ha az egyik irányzat hegemónná válik (például a tendencia már a német egyetemeken is efelé mutat).

Létezik azonban egy, a szókratészi örökség politikai-morális üzenetét ébren tartani igyekvő filozófiafelfogás a világban és nálunk is, mely kevésbé hangsúlyozza a filozófia professzionális szaktudomány jellegét. A nemzetközileg is közismert amerikai filozófusnő, Martha Nussbaum e felfogás képviselője, aki egyben közismert public intellectuel, nálunk pedig Vajda Mihály és Heller Ágnes mutatják a filozófus/filozófia kritikai/elkötelezett értelmiségi hivatását. Ezt a szókratészi örökséget a felsőoktatás világszerte észlelhető válsághelyzetének megoldására eleveníti fel Martha Nussbaum egyik legutóbbi bestsellerében (Not for Profit. Why Democracy Need the Humanities, 2010 Princeton University Press). A kritikai gondolkodás és a szolidaritás, együttérzés képessége, melyet a filozófia és a humán tudományok, művészetek tanulmányozása képes kifejleszteni a tanulás/nevelés során, van olyan fontos, sőt talán lényegesebb, mint a gazdasági hasznot, GDP-t termelni képes tudás, diploma.  Az oktatásnak nem szabad elsősorban profitorientáltnak lenni, hiába terjed ez a trend a felsőoktatásban is világszerte. Ezzel szembe lehet szegülni ‒ a mindenkori hatalom éppen a kritikus, autonóm állampolgártól (filozófustól) fél, ezért perbe fogja, elítéli és próbálja megfélemlíteni általa a többieket is. Szókratész öröksége ma is él, hiába ítélték őt halálra!

A beszámolót készítette Joó Mária

 


thinking3

Mi lesz veled, értelmiség?


Milyen helyzetben vagyunk? Hogyan őrizhető meg az értelmiségi lét, az értelmes munka távlata? Keressük együtt a megoldásokat az OHA Klubban és itt az OHA Blog bejegyzéseiben!

 

Mi lesz veled, Budapest?

Vendégünk volt Atkári János és Tóth Zoltán

Az Oktatói Hálózat Mi lesz veled, értelmiség? című beszélgetéssorozatának második rendezvényén előbb Atkári János pénzügyi szakembert, volt főpolgármester-helyettest és főpolgármesteri tanácsadót, majd Tóth Zoltán választási szakértőt, volt közigazgatási államtitkárt, az ELTE politológiai tanszékének nemrég elbocsátott oktatóját láttuk vendégül. A beszélgetésekre 2014. július 1-én, az ELTE TáTK tanári klubjában került sor, Mi lesz veled, Budapest? címmel. (Véletlen, hogy hivatalosan éppen aznap szűnt meg Tóth Zoltán munkaviszonya a jogi karon, ahonnan az intézmény egyre romló anyagi helyzetére hivatkozva mondtak fel neki május végén.)

Nyilván az új helyszín és a szokatlan időpont is közrejátszott abban, hogy ezúttal kevesebben gyűltünk össze, mint az első alkalommal.

A beszélgetéseket Pásztor Erzsi moderálta, a következő kérdéseket intézve a vendégekhez:

1. Atkári Jánoshoz: Hogyan látja a budapesti önkormányzat és általában a hazai önkormányzatiság jelenlegi helyzetét, és milyen okok vezettek idáig?

2. Tóth Zoltánhoz: Miben különbözik a 2014 júniusában elfogadott budapesti választási rendszer a korábbiaktól?

3. Mindkettejükhöz: Van-e elképzelése arról, hogy mit kellene tenni, hogyan kellene továbblépni egy autonóm Budapest érdekében?

4. Mindkettejükhöz: Milyen szerepet játszhatnak a civil szervezetek Budapest életében, illetve az őszi önkormányzati választásokon?

A válaszokról több jegyzet is készült; az alábbi összefoglalás ezeken alapul.

1. Atkári János szerint Magyarországon az elmúlt húsz évben folyamatosan csökkent a helyi közösségek autonómiája, és mára általánossá vált az ellehetetlenülésük: alá vannak rendelve az országos politikának; elvesztették önálló döntésjogukat, mozgásterüket; ki vannak szolgáltatva az államnak; ismét kijárásra és kegyekért való lobbizásra vannak kárhoztatva, akárcsak a tanácsrendszer idején. A fővárosnak mint autonóm egységnek a létezése a 2000-es évek elejétől már csak látszólagos volt, mivel a kerületeknek mind több jogkört sikerült magukhoz vonniuk. Az érdekek ütközéséből 2010 után végleg a kerületek kerültek ki győztesen. Az új kormány célja is az volt, hogy semlegesítse a fővárost, nehogy választási televényül szolgálhasson az ellenzék számára, ezért az önkormányzati vagyon államosításához folyamodott. Mindennek eredményeképp mára a városházánál alig maradt feladat és forrás. A most elfogadott választási törvény csak a betetőzése volt ennek a folyamatnak.

A főváros kötelező feladatai közül a kerületeké lett például a forgalomszabályozás – márpedig, így Atkári, „aki a forgalmat szabályozza, az életet szabályozza”. Az iskolák és kórházak állami tulajdonba mentek át, és a „rezsiharc” miatt a közművek (gáz, csatorna, távhő stb.) nagy részének is ez lett – vagy lesz nemsokára – a sorsa.

A fővárosi funkcionális kiüresedésének persze mindkét esetben meglett az ára. A kerületek megerősödésével Budapest működése óhatatlanul diszfunkcionálissá vált: minden kerület a saját szempontjait érvényesíti az összfővárosi szempontok rovására. (Ebből aztán egy sereg abszurditás fakad, például az, hogy az összes HÉV-vonalat a főváros tartja fenn, nem pedig az a település, ahová a HÉV az utasokat szállítja, vagy hogy az agglomerációból bejáró iskolások utáni költség túlnyomó részét is a főváros állja.) Az államosítási folyamat eredményeképp pedig olyan mamutrendszerek születtek, illetve vannak születőben, amelyeket képtelenség hatékonyan működtetni; erről már a Gyurcsány-kormány idején meggyőződhettünk, amikor bevezették a közműdíjak állami ellenőrzésének sokat bírált rendszerét.

A feladatok szűkülésével párhuzamosan a főváros elvesztette bevételei nagy részét – mára csak az iparűzési adóból és az szja-ból részesedik (50, illetve 2%-os arányban) –, miközben többletforráshoz jutni nem volt módja. (Többletforrást utoljára a dugódíj bevezetése jelenthetett volna számára 2012-ben, de ennek az EU-vállalásnak a teljesítését a parlament akkor megakadályozta.) Ugyanakkor irtózatos mértékben megnőtt a tartozása, legfőképp a „BKV-bomba” miatt, amelyet a városvezetés soha nem tudott hatástalanítani, jóllehet a vállalat válsága nem egyedül Budapest hibája. (A bomba legbiztosabb hatástalanítása az lett volna, ha ténylegesen leállítják a BKV-t vagy a 3-as metrót, hogy a helyzet komolyságát a hárommillió utas a saját bőrén érezze. Ezt azonban egyik főpolgármester sem merte megkockáztatni; márpedig, amíg nincs állami szerepvállalás, a BKV-val egy főpolgármestert bármikor térdre lehet kényszeríteni.) Budapest költségvetése ily módon évek óta mínuszban van, és felhalmozódott adósságának már a mértékét sem lehet ismerni. Míg korábban több évre lehetett tervezni, mert a gazdálkodást egy eredményszemléletű, a hiányt egzaktan és „ordítva” kimutató rendszer ellenőrizte (a Világbank által is elismert módon), addig 2011 végén egy sokkal primitívebb rendszerre tértek át, amellyel azt sem lehet megállapítani, hogy az év végéig ki tudja-e fizetni a főváros a számláit. Mindennek következtében a fővárosban jelenleg a kötelező feladatok korrekt ellátása sincs biztosítva, a diszkrecionális mozgástérről – ami pedig az autonómia egyik leglényegibb eleme – már nem is beszélve. Atkári János ezt a következő példával világította meg: míg 2012-ben a főváros 1,2 milliárd forintot költhetett diszkrecionális célokra, pl. hajléktalanellátásra, Fesztiválzenekarra, rendőrség-támogatásra stb., addig ma ez az összeg (amely pedig már 2012-ben sem volt sok) nem áll rendelkezésére, csak banki adósságból teremthető elő.

Atkári úgy látja, hogy a budapesti autonómiadeficit okai végső soron i) a város helyzetét meghatározó jogi szerkezetben és ii) a politikai pártok önzésében keresendők. A fővárosi önkormányzat jogrendszere kétszintű: ugyanazon terület fölött két különböző joghatóság diszponál, egy fővárosi és egy kerületi, és a két rendszer elvileg nem egyeztethető össze. Központi irányítás, fölérendelt joghatóság híján nincs, ami a várost mint egységes egészet kézben tartaná, és a kerületi polgármesterektől sem várható el, hogy ne legyenek „kerület-sovének”. A kerületek összefogása Budapest ellen játékelméletileg is logikus volt, és ezen összefogás következtében lett mára a főpolgármester hatalma szinte a nullával egyenlő. (A főpolgármester a jövőben már csak kirakatszerepet tölthet be, épp ezért szerinte mindegy is, ki nyeri el ősszel ezt a posztot; nincs tétje a most zajló főpolgármester-jelölti castingnak – ám ezt az ellenzéki erők nem realizálják.)

Kérdésre válaszolva kijelentette, hogy a kétszintűségnek ez a válfaja Európában unikum; Londonban a két szint viszonya egészen más, mint Budapesten, Varsó és Prága kétszintűségét pedig rövid idő után megszüntették.

Az önkormányzati politika pártszempontúságának az az oka, hogy a pártoknak az aktivitásukhoz és aktivistáik megtartásához nagy szükségük van „stallumra, állásra, hatalomra”, azaz a kerületi önkormányzatokra és a hozzájuk kapcsolódó ellenőrző bizottsági helyekre. Így mindkét politikai oldal „erősen be van ágyazva a kerületi rendszerbe”, és az az érdekük, hogy a kerületek súlya növekedjék, akár Budapest széttagolódása árán is.

2. Tóth Zoltán, mielőtt áttekintette volna a fővárosi választási rendszereket a kezdetektől máig, röviden szólt a választástudományról mint interdiszciplináris alkalmazott tudományról, majd bevezetésül i) ismertette a választási rendszerek kialakításának alapelvét, és ii) fellebbentette a fátylat a választási reformok politikai mozgatórugójáról. Bevezetése a következőképp foglalható össze:

i) Egy választási rendszer kialakításakor először a tárgyintézmény – pl. városi vagy megyei önkormányzat – célját, funkcióit kell tisztázni, majd ezekhez kell szabni a választási szabályokat. Sajnos nálunk ez rendszerint fordított sorrendben történik, így volt már 1994-ben, amikor a Horn-kormány át akarta alakítani a megyei önkormányzati rendszert, és így van a most elfogadott választási törvény esetében is, melyet nem előzött meg semmilyen érdemi előkészítő munka a funkciókat illetően.

ii) A politikusok a választási rendszert mindig saját érdekeiket szem előtt tartva alakítják át. A tapasztalat arra int bennünket, hogy ha egy választási törvény módosításáról hallunk, mindig fogjunk gyanút: pártpolitikai célokról van szó, előre meg akarják határozni az eredményt. Egy választási törvény ui. előre bekódolja a választás végeredményét, kijelöli azokat a társadalmi köröket, amelyek győzni vagy veszíteni fognak.

Ezután Tóth Zoltán rátért az átalakuló fővárosi önkormányzati választási rendszer előzményeire. Budapest főváros törvényileg 1871 óta létezik. Választástörténeti szempontból ez az időszak a következőképp tagolható:

  1. a virilizmus kora 1871-től 1920-ig;
  2. a két világháború közti rendszer;
  3. a tanácsrendszer 1950-től 1990-ig;
  4. a rendszerváltás utáni időszak 1990-től a 2014. júniusi átalakításig.

A virilista szisztéma alapja a gazdagság és a hatalom összefonódása volt, hiszen a fővárost vezető törvényhatósági bizottság tagjainak felét (kétszáz főt) a legtöbb adót fizető polgárok, azaz a virilisták közül választották ki egy 1200 nevet tartalmazó listáról. (Szavazati joga a lakosság mindössze 7%-ának volt; ők gyakorlatilag személyesen ismerték a jelölteket.) Így zsidó nagypolgárok is testületi tagok lehettek. A Közmunkatanácsban is virilisták ültek, ők építtették Budapesten a vasutat, a villamost, a földalattit, a csatornát, az elektromos vezetékeket stb.

Míg vidéken a virilizmus és a nyílt választás intézménye a Horthy-korszakban is fennmaradt, addig Budapesten 1920-ban arányos, pártlistás rendszerre tértek át, és a szavazás módja titkos lett. A cél az volt, hogy a zsidókat kizárják a hatalomból, amit a legegyszerűbben a virilizmus eltörlésével lehetett elérni. 1939-től a nőknek is volt választójoga, de annyi feltételhez kötve, hogy csak 4%-uk élhetett vele.

A tanácsrendszer 1950-es bevezetésekor a környékbeli települések becsatolásával létrehozták Nagy-Budapestet. Erre választástechnikai okból volt szükség, a valóságban az új kerületeket csak kb. húsz éves késéssel, a lakótelep-építések során kezdték felzárkóztatni a fővároshoz, addig igen mostohán bántak velük. Sokszor még a lakótelep megjelenése sem hozott javulást a külső városrészek életkörülményeiben. Jellemző példa erre, hogy amikor a budaörsi lakótelephez kivitték a közműveket, a faluban nem építették ki a leágazásokat.

A városirányítás már a tanácsrendszerben is kétszintű volt ugyan, de a kerületek csekély hatáskörrel rendelkeztek (lakossági érdekképviselet, hatósági feladatok, helyi ügyek tartoztak hozzájuk). Budapest fejlesztéséről, infrastrukturális kérdésekről a Fővárosi Tanács döntött. Működése érdemben jónak volt mondható, leszámítva az olyan „csúnya ügyeket”, mint a pártvezetőknek való soron kívüli lakáskiutalások az általános lakásínség idején, valamint azt, hogy elhanyagolta regionális kötelességeit, Pest megyét Budapest előnyeiben, hasznában egyáltalán nem részeltette. (Ezzel máig adós a főváros.)

A tanácstagokat egyéni választókerületekben, közvetlenül választották, az elnököket pedig a tagság választotta. Mivel a tanácstestületeknek nem stratégiai döntéshozó, hanem kijáró feladataik voltak, versengtek az elnöki posztra jelölhető „nagy emberekért”.

Tényleges kettős hatalom Budapesten a rendszerváltás után kezdett kialakulni, elsősorban az SZDSZ nyomására. Az azonban, hogy a kerületek megkapták a fővárosi funkciók egy részét (pl. rendőrség, egészségügy), nem jelentette azt, hogy megszűntek volna a külső és a belső kerületek közti szélsőséges egyenlőtlenségek.

A kerületi képviselők többségét továbbra is egyéni választókerületekben választották, de a kompenzációs listának köszönhetően a vesztes pártok is 40%-nyi mandátumhoz jutottak. Ezzel el lehetett kerülni a többség diktatúráját. A fővárosi képviselőket – akiknek száma 2010-ben 66-ról 33-ra csökkent – pártlistáról választották; a mandátumok a pártlistákra leadott szavazatok arányában oszlottak el.

Ezt az arányos, közvetlen rendszert a 2014 júniusában elfogadott és kihirdetett önkormányzati választási törvény értelmében a jövőben aránytalan, közvetett többségi rendszer váltja fel. A 33 fős testületben automatikusan helyet kap a 23 kerületi polgármester, ami a választójog közvetlenségének alkotmányos elvét sérti, és további 9 fő kerülhet be a kompenzációs listáról, azaz a vesztesekre jutó mandátumok száma nem éri el az egyharmadot, ami a kompenzáció intézményének a kiüresítését jelenti. A törvény áthágja a választójog egyenlőségének alkotmányos elvét is, mivel a belső döntéseknél előírja a lakosságszám figyelembe vételét. Mindezen túl taktikai lehetőséget biztosít arra, hogy a testület egy esetleges ellenzéki főpolgármestert véletlenül se juttathasson hatáskörhöz.

Az új törvény tehát nyíltan alkotmányellenes. Az ellenzéki pártok együtt készülnek beadvánnyal az Alkotmánybírósághoz fordulni, de ettől a lépéstől nem érdemes túl sokat várni.

3. Arra a kérdésre, hogy elképzelésük szerint milyen irányba kellene továbblépni a budapesti önkormányzatiság helyreállítása érdekében, mindketten egybehangzóan azt válaszolták: a lokálisan megoldandó feladatokat lokális, a központilag megoldandóakat pedig központi hatáskörbe kellene (vissza)utalni. Ahogy Tóth Zoltán fogalmazott, a feladatmegosztás alapelve, hogy a kerületek embercentrikusak legyenek, a közösség egészét érintő döntések szintje pedig a főváros legyen. Ezen az elven alapult hajdan a Fővárosi Tanács és a kerületek viszonya, és így működik ma London is. A Fővárosi Közgyűlés tagjait ismét közvetlenül, arányos rendszerben kellene megválasztani.

Atkári János szerint az önkormányzatiság lényegéhez tartozik a szolgáltatás és ellenszolgáltatás közvetlen kapcsolata, annak megélhetősége. Ehhez azonban a kerületi önkormányzat is túlságosan nagy egység. Ahol lehet (pl. a Vizafogó, Káposztásmegyer méretű városrészekben), ott ezt devolúcióval kellene korrigálni: a lokális értékeket, pl. az általános iskolákat, bölcsődéket, járóbeteg-rendelést stb. részönkormányzati tulajdonba kellene adni. Más feladatok elvégzéséhez viszont nem kerület alatti, hanem kerület fölötti szintekre lenne szükség. Ilyen új szintezést jelentene a főváros területének egy belső és egy külső gyűrűre való osztása, azaz az ún. City-koncepció, ami része volt a Bajnai-féle 2012-es önkormányzatitörvény-tervezetnek, és aminek az elkészítésében ő is közreműködött. A két gyűrű önkormányzatainak természetesen együtt kellene működniük, a fővárosnak pedig rendelkeznie kellene a fölérendelt rendeletalkotás jogával.

Mindketten siettek azonban hozzátenni: semmi esélyt nem látnak ezen elképzelések megvalósítására, mert a politikai színtéren nincs meg hozzá sem a kellő szándék, sem a kellő demokratikus érzület.

Atkári János szerint sem a súlyosan leszerepelt baloldali pártoktól, sem a baloldali összefogástól nem remélhető semmi újnak, jobbnak az artikulálódása. Az adott jogi és politikai feltételek mellett közép- és hosszú távon is reménytelennek látja a fővárosi autonómia és általában a hazai önkormányzatiság helyzetét; szerinte Magyarország elvesztette esélyét a felzárkózásra.

Tóth Zoltán a magyarországi pártokat elsősorban antidemokratizmusuk miatt tartja alkalmatlannak a változ(tat)ásra. A pártok mindkét oldalon zsarnokabbak az államnál, a vezetők és a szűk kabinetek parancsuralmi rendszerként működtetik őket, vitát, kérdéseket nem tűrnek, szakmai közvéleményre nem kíváncsiak. Emellett Budapesten a kerületi polgármesterek is a status quo fenntartásában érdekeltek, már csak azért is, mert Magyarországon él az „első ember” mítosza, a polgármesterek politikai vágyakat kergetnek, kapkodnak a hatáskörök után.

A fővárosén kívül Tóth Zoltán elsősorban a kisközségek jövőjét látja pesszimistán. A második Orbán-kormány alatt vagyonukat, feladataikat elvették, forrásaikat elvonták, így mára jószerével csak a temetők maradtak a tulajdonukban, de többnyire már ezeket sem ők, hanem felekezetek vagy magánvállalkozások üzemeltetik. Mindennek belátható időn belül a falu és város közti ellátási egyenlőtlenségek kiéleződése és a kisközségek teljes lepusztulása lesz a vége; egyetlen funkciójuk a településüzemeltetés marad.

4.  A civil szerepvállalás lehetőségeiről, mint ezek után várható volt, vendégeink szkeptikusan vélekedtek. Atkári János szerint kívánatos volna ugyan a függetlenek indulása Budapesten, de most már késő; a felkészüléshez legalább két-háromciklusnyi idő kell. Megemlítette ugyanakkor, hogy a civilek hozzáállása gyakran agresszívan versengő, ami nem lehet alap az építkezésre. Nem elég az ígéretkampányban követelésekkel előállni, és a saját álláspontot mint az egyedül üdvözítőt hirdetni, hanem össze kell vetni más, ugyancsak jogos igényekkel, s eközben figyelembe kell venni a megvalósíthatósági szempontokat is. Szerinte a civil szervezeteknek azon kellene gondolkozniuk, hogyan tudnának az adott jogi szerkezetben, többletköltség-vonzatok nélkül tenni a város élhető jellegének erősítéséért. Különben maradnak a meddő viták arról, hogy mi a fontosabb: a hármas metró-e, vagy a hajléktalanok.

Tóth Zoltán szerint a civil mozgalmak konkrét ügyekre szerveződnek, a pártok pedig általános politikai-gazdasági-társadalmi alternatíva kidolgozására. A fő problémát ő éppen abban látja, hogy Magyarországon e kettő nem válik el élesen, mivel a pártok a civil szervezeteket zsákmányszerzésre használják. Az ősbűnt a pártok 1996-ban követték el, amikor a médiatörvény kijátszására tömegével hoztak létre álcivil szervezeteket a felügyelőbizottságokban való részvétel céljából. Hasonlóan jártak el a nemzeti-etnikai kisebbségi szervezetekkel is; csak cigányszervezetből 1600 alakult a 90-es években.

Más a helyzet pl. az Egyesült Államokban, ahol a két párt az előválasztás során kampányról kampányra végigjárja az országot, hogy a helyi szervezetekkel konzultáljon, majd nézeteiket az esetek többségében magáévá is teszi; azok pedig, cserébe azért, hogy szavazóbázist biztosítanak, infrastruktúrát és országos befolyást kapnak a pártoktól.

A civil mozgalmak nálunk tehát egyelőre nem tudják betölteni történelmi hivatásukat. Ha rájuk nem számíthatunk a küszöbön álló választáson, akkor mi jöhet még szóba? A bojkott? Erre a kérdésre Tóth Zoltán csak annyit mondott, hogy a nemzetközi tapasztalat szerint az sem szokott eredményt hozni. A változásban reménykedők számára nem marad más hátra: hosszú távra kell gondolkodni, szerveződni.

Kubínyi Kata


thinking3

Mi lesz veled, értelmiség?


Milyen helyzetben vagyunk? Hogyan őrizhető meg az értelmiségi lét, az értelmes munka távlata? Keressük együtt a megoldásokat az OHA Klubban és itt az OHA Blog bejegyzéseiben!

 

Értelmiség és hatalom

Vendégünk volt Lengyel László

Mi lesz veled, értelmiség? – címmel beszélgetéssorozatot indított az Oktatói Hálózat. Meghívott vendégeinkkel együttgondolkodva elemezzük azt a helyzetet, amelybe a felsőoktatás és a tudományos kutatás különböző műhelyei kerültek a 2010-es kormányváltás óta. Együtt keressük a megoldásokat is, amelyek segítségével megőrizhető az értelmiségi lét, az értelmes munka távlata.

2014. június 3-án az Oktatói Hálózat első vendégével, Lengyel Lászlóval a témához kapcsolódó általános kérdésekről beszélgettünk. Előadónk három kérdést próbált megválaszolni:

1. Miért jutottunk ide, mi volt ebben az értelmiség szerepe?

2. Mi várható a következő négy évben?

3. Mi a teendő?

A válaszok, ahogy lejegyeztük:

1. Miért jutottunk ide, mi volt ebben az értelmiség szerepe?

A magyar értelmiségi elit kiválóan teljesített közvetlenül a rendszerváltás előtt és után, 1985 és 1995 között. Kitalált valamit, voltak gondolatai, a politikusok nagy része is értelmiségi volt. Kelet-Európa fejlődésének irányairól a lengyelek és mi mondtuk el a legtöbbet a nyugati világnak.

Ekkor még komoly hatása volt az értelmiségnek a társadalomra. Sokan közíróként írtak a magyar társadalomról, köztük kiemelkedő íróink is. Jelentős publicisztikai tevékenységet folytatott Mészöly Miklós, Kertész Imre, Esterházy Péter, Nádas Péter, Spiró György és mások is. Napjainkban jóval kevesebben írnak publicisztikát.

A rendszerváltó nemzedék elhasználódott: akik a rendszerváltáskor belevetették magukat a politikába, felőrlődtek. A rendszerváltás egykori főszereplői, az SZDSZ és az MDF a semmibe hullott.

Az értelmiség teljesítménye leromlott, nem tudott időben reagálni a változásokra. A kilencvenes évek közepéig még voltak válaszai, de azóta nem tudott megújulni. 1998 és 2006 között elmaradtak a szükséges reformok. A 2008-as válság után alapvetően megváltozott a helyzet, de az elit csak a régi megoldásokat próbálta erőltetni, mintha 1993-at írnánk. A gazdasági-társadalmi problémákra felírt ortodox liberális gyógymód már kevés a magyar beteg feltámasztásához. E nézetrendszer hirdetői szerint már régen csődbe kellett volna mennie a gazdaságnak. Minden reggel megjósolják Orbán bukását. A 8-10 vezető közgazdász tudása lassan elkopik.

A magyar értelmiség külföldön is leértékelődött. Idén a nemzetközi sajtó már alig képviseltette magát a választásokon. Alig van, akit ismernének, akinek a szavára figyelnének külföldön. Ha Heller Ágnes és Konrád György elhallgatna, a nemzetközi médiában csend volna.

Az értelmiségi elit a 2010-es választásokra sem tudott hatást gyakorolni. Az értelmiség szerepét a Fidesz tudatosan csökkenti. Korábban az értelmiségi elitre felnéztek. Ma a politika nem kíváncsi az értelmiségre. Orbánék azt akarják, hogy az értelmiségi establishment tűnjön el. Nem csak a baloldaliak, hanem minden értelmiségi. Orbán Viktor a jobboldali értelmiséget is megveti, nemcsak a baloldalit. Idézet egy beszélgetésből Orbánnal: „Nekem 2,6 millió szavazóm van, neked mennyi? Hány hadosztálya van az értelmiségnek?”

Ennek a rendszernek nem fontos a szakértelem, a teljesítmény. Csak a „magyarságteljesítmény” számít. „Csak menjenek el a diákok, ha akarnak.” A társadalom viszont értékeli a szakértelmet, tudja mi a teljesítmény. A magyar társadalom az elitet követi. Meg lehetett volna változtatni az erőviszonyokat, ha az elit jobban teljesített volna. A választók nem hibáztathatók azért, hogy kire/mire szavaztak, avagy miért nem szavaztak. A felelősség elsősorban a politikai elité.

Az ellenzéki bukás fő oka, hogy az MSZP elfogadta a Fidesz forgatókönyvét, miszerint a magyar szavazópolgár 8 osztályos. Azt is hitték, hogy elég a negatív kampány, holott ebben a Jobbik náluk sokkal jobb. És sokkal hitelesebb is, mert még nem volt kormányon.

Orbán Viktor hiteles személyiség a saját emberei számára, mert megcsinálta, amit ígért. Ezt a meggyőződést az értelmiség nem tudta megingatni.

A szocialisták nem tudják, hogy mit akarnak. Nincsenek szakértőik, szakpolitikusaik, szakmailag felkészületlenek.

Lengyel Lászlónak sikerült alaposan elkeserítenie a mintegy 40 főnyi hallgatóságot. A meglehetősen komor és sötét színekkel fölvázolt képre azért odaskiccelt egy világító napocskát is: szerinte le lehet váltani 2018-ban a Fideszt.

2. Mi várható a következő négy évben?

A Fidesz politikai és jogi rendszere készen van, emberei ott ülnek az összes helyen, az unortodox gazdaságpolitika folytatódni fog. Nem lesz konszolidáció. A médiaháború már elkezdődött.

Várható, hogy a Fidesz az életformát és az emberek gondolkodását akarja átalakítani a ciklusban. Az új embert kovácsolják. A tényleges életfogytiglan témájától pillanatokon belül a halálbüntetésnél leszünk. A büntető populizmus politikájának jegyében mindent szigorítani fognak, például a drogfogyasztást is. Beleszólnak majd a magánéletbe: firtatni fogják az élettársi viszonyt, a homoszexualitást. Az iskolában majd megkérdezik a gyereket, hogy házasok-e a szüleik, meg van-e a gyerek keresztelve stb.

Orbán Viktor minden beszéde tartalmaz egy szentenciát arról, hogyan kell élni. Egy szekularizált társadalomban keresztény értékeket hirdet. Emberei közben listákat készítenek. A feketelistán lévőkkel nem szabad találkozni, szóba állni. És ez működik.

Ebben a rendszerben nem lehet átállni sem – aki korábban nem az ő oldalukon állt, „bűnös volt”. Minden nap beleverik az orrát abba, hogy „a komcsikat szolgáltad”.

Tömegesen bocsátják majd el a minisztériumokból azokat az embereket, akik az előző ciklusban nekik szolgáltak. „Új undokok” jönnek új harcra, akik bebizonyítják, hogy ebben a rendszerben senki helye nem biztos, mindenki személyesen függ.

A magyar lakosságban borzasztóan magas az elégedetlenségi potenciál. 2012/2013 fordulóján az ellenzék majdnem beérte a Fideszt. Ha Bajnai jókor, jó helyen, jó megállapodásokat köt, az ellenzék győzhetett volna. Az lehetetlen, hogy ne lehessen kiállítani a jelenleginél színvonalasabb baloldali csapatot. Bajnai, vagy korábban Bokros és Surányi is a semmiből jöttek. A megfelelő időben előáll a megfelelő vezető.

Európa nem törődik velünk, nem számítunk, „nem fertőzünk”. Ha Orbán kilép az EU-ból, nem érdekli őket. Mivel Orbánnak óriási a hazai támogatása, az EU csak legyint: az emberi jogokat itt nem kell megvédeni, ezek a magyarok ilyenek. A tőke meg egyszerűen nem jön ide. Az EU-ban a magyarral ellentétes politika lesz, felfelé jön az EU gazdaságilag, Magyarország pedig leszakad. Ezt a növekvő különbséget a kint dolgozó, néha hazatérő fiatalok érzékelni és közvetíteni fogják. Az európai választásokon nem tört át a szélsőjobb, maradt a két nagy párt, kispolgári jövő várható.

Az életmód és a gondolkodás Fidesz általi átformálása miatt kulturálisan is egész más lesz Magyarország és az EU világa.

Orbán társadalom-átalakító ötletei külföldi inspirációkat követnek. Vissza akarja csinálni 1968-at. A magánéleti nyomulás előzménye már az első Fidesz-kormány alatt, Mikola István minisztersége idején megfigyelhető volt.

A minta Putyin Oroszországa, illetve a konzervatív amerikai republikánusok gondolatvilága. Jelszavaik: „Le a 68-as szabadossággal!”, „Le a feministákkal!” stb. A politikai korrektség szerintük tisztességtelen dolog, nem vagyunk egyenlők, éljen a különbség! Zéró tolerancia, fegyverviselési jog, szociál-darwinizmus stb. A Fidesz első lakástámogatási rendszere is republikánus mintát követett, ez ott is, itt is megbukott.

Az életforma-diktatúra esélyei vidéken jóval nagyobbak. Vidéken már folyik a rendcsinálás, este csend van a falvakban. Budapesten nagy éjszakai élet van, a romkocsmák tele vannak fiatalokkal, turistákkal stb. Közel az az idő, amikor Orbán megkérdezi belügyminiszterét: „De Pintér elvtárs, mi ez?”

A jövő az OHA tagjait is foglalkoztatja, az előadó többek közt ezt a kérdést kapta: Gazdaságilag hogyan tartható fenn a Fidesz rendszere?

Lengyel László szerint egy darabig még működni fog, mivel a lerablás következményei csak hosszabb távon válnak érzékelhetővé a társadalom számára. Például az Elektromos Műveknek nincs nyeresége, nem tud beruházni. Fejlesztések nélkül viszont a szolgáltató rendszer lemaradása nőni fog, miközben ezen a téren van a legnagyobb fejlődés Nyugaton. Majd jönnek az áramkimaradások.

Az egyetemekről elvonták a pénzt, hogy másutt betömjék a lyukakat. Sokáig nem fog kiderülni, hogy lerohadtak az egyetemek. A 2010-18-as két ciklus legnagyobb vesztese Budapest lesz, iskoláival, kórházaival, közlekedésével, innovációs képességeivel. Érthető: Budapest a provinciális Fidesz-világ legnagyobb ellenfele.

A kormány beruházásai reprezentatívak, csak a pénzt fogják vinni, mert ezeket fenn kell tartani (Várbazár, Kossuth tér, stadionok stb.).

Sajnos a tudás világpiacáról is kiszorulunk. A tehetséges diákok külföldre mennek tanulni.

Egy hozzászóló úgy vélte, hogy Orbán ereje abban áll, hogy karizmatikus személyiség. A Fidesz hívei vakon bíznak abban, hogy „a Viktor majd megoldja”.

Lengyel László szerint Orbán Viktor nem karizmatikus, hanem hiteles a saját szavazói szemében. Gyurcsány Ferenc 2006-ban elvesztette a hitelességét a sajátjai előtt (is). A hitelesség a fontos, nem a karizma. Orbán Viktor 2006-ban, a vesztes választás után bejárta az egész országot. Megtanulta az országot, szóba elegyedett az emberekkel. Megértette hívei gondolkodását, mentalitását és a nevükben, illetve a védelmükben, oltalmazójukként lép fel. Megszerzett hitelét egyelőre nem vesztette el. Bajnai hiteles miniszterelnök volt és hiteltelen politikus. Mesterházy Attila nem ment oda az emberekhez. Bajnai Gordon sem. Nem tudták felépíteni saját politikusi hitelességüket.

Orbán hitelessége elveszhet, ha az emberek felismerik, hogy mi folyik az országban. Vidéken, falun azt kérdezik: „Nálunk bezárt a panzió, a benzinkút, nincs munka. Másutt sincs semmi?” – Nem tudnak az emberek arról, mi van másutt. Közben a kormánypropaganda szerint dübörög az ország.

3. Mi a teendő?

Oda kell figyelni egymásra és beszélgetni kell egymással. Beszélgessenek értelmiségiek egymás közt (értelmiségi körök), szakmabeliek egymás közt (újságírók a reklámadó, illetve az Origo esete kapcsán), politikusok egymás közt (pl. kisebbségi politikusok találkozója Dunaszerdahelyen), értelmiségiek és szakpolitikusok egymással. A politikusok mindenkivel beszélgessenek. Most van idő a dialógusra. És soha nem volt ennyire szükség a szolidaritásra a rendszer értelmiségi üldözöttei, illetve a társadalom kitaszítottjai között.

Az értelmiségnek követni és közvetíteni kell a világ eseményeit, az új gondolatokat.

Egy hozzászóló megkérdezte, hogy vannak-e új gondolatok. Utalt arra, hogy legutóbb Jürgen Habermas egy beszélgetésen azt mondta, az értelmiség politikai szerepvállalása kétféle lehet: közvetlenül, tanácsadóként, királycsinálóként tevékenykedhet politikusok mellett (ez általában reménytelen vállalkozás, mert a politikusok úgysem hallgatnak rá), vagy gondolkodhat magukon a problémákon, amelyekbe a politika (is) beleütközik. Habermas azt is mondta, lehet, hogy az értelmiség korszerűtlenné vált.

Lengyel László azt válaszolta, hogy az értelmiségnek folyamatosan meg kell újulnia, a magyar értelmiségnek a világ felé kell fordulnia, ki kell nőnie provincializmusát.

A beszélgetés után az OHA jelen lévő tagjai főnixmadárként megújulva tértek haza. Reméljük, ez minden további beszélgetés alkalmával meg fog történni, és az OHA egyre jobban tudja majd, hogy mi lesz vele. Meg az értelmiséggel. Meg mindenkivel.

Klima László

Lengyel László gondolatmenetének folytatása a Népszabadság vasárnapi mellékletében ⇒⇒⇒