Mi lesz veled, értelmiség? kategória bejegyzései

thinking3

Mi lesz veled, értelmiség?

Az Oktatói Hálózat „Mi lesz veled, értelmiség?” című vitasorozata a magyar értelmiség, közelebbről egyes veszélyeztetett értelmiségi szakmák, egyetemi és akadémiai közösségek helyzetét tekinti át.

A Közgazdászvita videofelvétele:

A felvételt készítette Budavári Schönherz Stúdió http://bss.sch.bme.hu
A videóból kihagytunk a vitában részt vevők személyes konfliktusára utaló két részt.


thinking3

Mi lesz veled, értelmiség?

Az Oktatói Hálózat „Mi lesz veled, értelmiség?” című vitasorozata a magyar értelmiség, közelebbről egyes veszélyeztetett értelmiségi szakmák, egyetemi és akadémiai közösségek helyzetét tekinti át.

A Filozófusvita, a Történészvita és a Közgazdászvita után a Jogászvita a jog, a jogállam és a jogász szakmák hazai helyzetével és kilátásaival foglalkozik.

Jogászvita 2015 – új időpont!

Időpont: 2015. április 7. 17:00

Helyszín: ELTE BTK, Gombocz Zoltán terem, 1088 Múzeum krt. 4/A. fszt. 47.

Meghívottak:

Fleck Zoltán egyetemi tanár, tanszékvezető, ELTE ÁJK
Majtényi László egyetemi tanár, tanszékvezető, ME ÁJK, az EKINT elnöke
Mezey Barna egyetemi tanár, az ELTE rektora
Pázmándi Kinga egyetemi docens, tanszékvezető, BME

Moderátor:

Balogh Zsolt egyetemi docens, BCE

Szeretettel várunk minden kedves érdeklődőt!

A rendezvény facebook-oldala: https://www.facebook.com/events/1606471559570208/

Letölthető szórólap ⇒⇒⇒

 


thinking3

Mi lesz veled, értelmiség?


Milyen helyzetben vagyunk? Hogyan őrizhető meg az értelmiségi lét, az értelmes munka távlata? Keressük együtt a megoldásokat az OHA Klubban és itt az OHA Blog bejegyzéseiben!

Beszámoló a Történészvitáról

Január 20-án az Oktatói Hálózat szervezésében történészek találkoztak az ELTE Trefort-kerti épületegyüttesének Gombocz Zoltán-termében, hogy vitatkozó kollégáik tükrében megpillantsák önmagukat és kutatómunkájuk eredményeit: mit ér a tudományuk, mit érnek ők maguk, hogy áll és hol áll a magyar történettudomány, hogyan juttathatná előrébb a világot, a külső világ pedig hogyan segíti, olykor pedig gáncsolja a hazai történettudományt.

A vita felkért résztvevői voltak:

  • Stefano Bottoni ‒ tudományos főmunkatárs, MTA BTK TTI
  • Gyáni Gábor ‒ kutatóprofesszor, akadémikus, MTA BTK TTI és ELTE TáTK Történeti Szociológia Tanszék
  • Klaniczay Gábor ‒ egyetemi tanár, Közép-európai Egyetem, Középkori tanulmányok Tanszék
  • Mátay Mónika ‒ egyetemi adjunktus, ELTE BTK Gazdaság- és Társadalomtörténeti Tanszék
  • Rainer M. János ‒ osztályvezető, OSZK 1956-os Intézet ‒ Oral History Archívum; egyetemi tanár, EKF Új- és Jelenkori Történeti Tanszék

A beszélgetést Valuch Tibor vezette (egyetemi tanár, DE BTK Szociológia és Szociálpolitika Tanszék)

Az Oktatói Hálózat (OHA) által szervezett Történészvitára a Gombocz Zoltán terem teljesen megtelt, a hallgatóság egy részének már csak állóhely jutott.

A vita megkezdése előtt Rényi Ágnes, az OHA „Mi lesz veled, értelmiség?” című vitasorozatának ötletgazdája és egyik szervezője tartott rövid bevezetőt. Elmondta, hogy a történészvita előtt már több hasonló esemény zajlott le az OHA szervezésében: először az értelmiség és a hatalom viszonyáról folyt a beszélgetés Lengyel Lászlóval (2014. 06. 03.), utána Budapest helyzetéről Atkári Jánossal és Tóth Zoltánnal (2014. 07. 01.), majd pedig következett a Filozófusvita (2014. 09. 16.). Mindegyikről olvasható beszámoló az OHA honlapján (http://oktatoihalozat.hu/category/blog/).

A Történészvitával egy időben a Közművelődési és Közgyűjteményi Dolgozók Szakszervezete tüntetett az Emberi Erőforrások Minisztériuma előtt. Rényi Ágnes elmondta, hogy az OHA egyetért a tüntetéssel és támogatja a demonstrálók követeléseit.

A vitát megnyitva Valuch Tibor ismertette a megtárgyalandó témaköröket, amelyeket a közönség a kivetítőn is folyamatosan követhetett.

A beszélgetés az alábbi négy témáról szólt:

vitapontok

A vita tervezett időtartama 3 óra volt, melynek során minden felkért résztvevő mindegyik témához hozzászólhatott. Közben reagálhattak egymás gondolataira, az egyes témakörök megtárgyalásának végén pedig a hallgatóság kérdései és a válaszok következtek.

 

1. téma ‒ A történettudomány helyzete a mai Magyarországon

Fölvezetésként Valuch Tibor a következő részkérdésekre hívta fel a figyelmet:

  • milyen állapotban van a mai magyar történettudomány?
  • milyennek látják a kutatás finanszírozását, az intézmények helyzetét?
  • a kutatás-finanszírozás, a társadalmi elvárások miként befolyásolják az intézmények működését és a kutatás szabadságát?
  • megjelennek-e politikai szándékok a múlt kutatásában?
  • hogyan érvényesül a teljesítményelv a szakmában?

Gyáni Gábor szerint napjainkban a magyar történettudomány állapota talán még a rendszerváltás előttihez képest is rosszabbnak mutatkozik. A befelé fordulás, bezárkózás különböző jelei figyelhetők meg. A történelem megközelítése nem változik, jellemző a történelemszemlélet bezárkózása az új irányzatokkal szemben. Ez hátráltatja az integrálódást az európai történettudományba. A hazai kutatók keveset publikálnak nemzetközi folyóiratokban és ritkán vesznek részt nemzetközi projektekben. Emellett megfigyelhető a szakszerűtlenség előretörése is, egyes kutatók politikai elvárásokat szolgálnak ki, és ez a szakmaiság rovására megy. A kutatás finanszírozásában anomáliák figyelhetők meg. Félnünk kell az egyetemek további leépítésétől. Az OTKA szervezeti autonómiájának korlátozása után nincs biztosíték arra, hogy a tudományos munka elbírálása kizárólag tudományos szempontok szerint fog történni. A kormányt el kellene számoltatni arról, hogyan osztja fel a történettudományi kutatásokra szánt pénzeket, ugyanis az akadémiai és az egyetemi szféra a töredékéből működik annak, mint amit a politikai propagandát szolgáló intézmények (pl. Terror Háza) eltékozolnak.

Rainer M. János szerint a jelenkor kutatása ’89 előtt nem volt, nem lehetett jobb állapotban, mint ma, de ma rosszabb helyzetben van, mint a 2000-es években. A visszafejlődés a nemzetközi együttműködésben csak az elmúlt néhány évben következett be. A jelenkor kutatása soha annyi pénzt nem kapott, mint napjainkban, csakhogy a pénz a [Gyáni Gábor által is említett] propaganda intézmények számlájára érkezik. Ezek az intézmények költségvetési támogatásukon felül számolatlanul kapják a pénzt látványprojektjeikre is (pl. Sorsok Háza). A 2015. évi költségvetés alapján a Veritas Intézetnek (vezető: Szakály Sándor) 260 millió Ft, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának (elnök: Földváryné Kiss Réka) 500 millió Ft, a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítványnak (A kuratórium tagjai: Balás-Piri László, Schmidt Mária, Tőkéczki László, Kapronczay Károly, Granasztói György) 1 milliárd 10 millió Ft, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívumnak (főigazgató: Bíró Zoltán) 300 millió Ft és a Molnár Tamás Kutatóközpontnak (Nemzeti Közszolgálati Egyetem) 170 millió Ft jut.

Klaniczay Gábor egyetértett Gyáni Gáborral abban, hogy a magyar történettudomány nem jutott el arra a szintre, amelyre eljuthatott volna. Az 1970-es és 1980-as évek nagy történész-generációjának (pl. Kosáry Domokos, Benda Kálmán, Hanák Péter, Fügedi Erik, Szűcs Jenő, Györffy György) kiterjedt nemzetközi kapcsolatrendszere volt, melyet nem örökített át, utódaik nem tudtak a helyükbe lépni. 1989 után voltak biztató kezdeményezések a történeti kutatás modern irányzatait támogató intézményes struktúra megújítására: ilyen volt az 56-os Intézet, a Collegium Budapest, a francia-magyar együttműködésen alapuló ELTE–Atelier és a CEU. A rendszerváltozással azonban elemi erővel tört felszínre egy olyan tömegigény is, mely a történetírás marxista megközelítés által háttérbe szorított hagyományos formáinak (politikatörténet, életrajz, nemzeti sorskérdések tárgyalása) feltámasztására törekedett. Ennek során modern szemléletű új munkák helyett a XX. század első feléből származó reprintek árasztották el a nyilvánosságot. Egyes érdeklődők véleményét a fenti sorskérdésekről egyértelműen politikai pozíciójuk határozza meg. A polarizáció a történész szakma és a politikai igényeket kiszolgáló történetírás között a millenniumi ünnepségek kapcsán vált nyilvánvalóvá. Az természetes, hogy szakmai és politikai vita folyt és folyik a közelmúlt kérdései (Trianon, Horthy-rendszer, holokauszt, kommunista korszak, 1956) körül, az viszont elfogadhatatlan, hogy az állam egy sor új politikafüggő intézmény alapításával és bőséges támogatásával próbálja a történelemről alkotott képet befolyásolni (Terror Háza és a mögötte álló XX. és XXI. Századi Történeti Intézet, valamint a Rainer János által imént említett újabb féltucatnyi kormányfüggő intézmény). Ez a pártfüggő történelemhamisítás évtizedeire emlékeztet.

Voltak kezdeményezések a struktúra megújítására (pl. 56-os Intézet, Collegium Budapest, ELTE – Atelier, Korall), de a kibontakozó intézményeket még az első vagy második Fidesz-kormány felülírta, teljesen új struktúrát, új történetírást vezetve be.

Az új intézményi struktúrára és az új történetírásra 1989 után tömegigény is volt, reprintek árasztották el a nyilvánosságot. A nemzeti sorskérdések (Trianon, magyar őstörténet) újratárgyalása iránt tömeges érdeklődés mutatkozott, ugyanakkor sok véleménnyel a szakma vitában áll. Egyes érdeklődők véleményét a fenti sorskérdésekről egyértelműen politikai pozíciójuk határozza meg. A polarizáció az akadémiai és a politikai igényeket kiszolgáló történetírás között a millenniumi ünnepségek kapcsán vált nyilvánvalóvá.

Mátay Mónika Fügedi Eriket idézte, aki annak idején úgy vélte, hogy a magyar történettudomány 50 évvel van lemaradva. Most vajon mit mondana ugyanerről? Mátay véleménye szerint Magyarországon változatlanul a politikai történetírás dominál. Az új szemléletű műhelyek a finanszírozás terén is hátrányt szenvednek. Ugyanakkor a kutatók egymástól való elzárkózása az új irányzatok képviselőire is jellemző. Előfordulnak párhuzamos kutatások is. Célszerű lenne a projekt alapú csoportmunka felé fordulni (pl. a tiszazugi arzénes gyilkosságok és perek kutatása így folyik – egyelőre mindennemű támogatás nélkül.)

Stefano Bottoni azzal kezdte hozzászólását, hogy ő egy „gazdasági bevándorló”, és Olaszországban sem rózsás a történészek helyzete. Véleménye szerint Magyarországon sok a történész (több ezer fő, kb. annyi, mint az 50 milliós Olaszországban), az ország nem tud ennyi kutatót eltartani. Az új intézményekkel szemben elhangzott bírálatokat (Gyáni Gábor, Rainer M. János) veszélyes jelenségnek nevezte. Abban szerinte szerepet kap az irigység a fiatal kutatókkal szemben, ugyanakkor a politikai alapítású intézmények vezetőinek címzett bírálat a fiatalokra is rászáll, akik ezt egyelőre nem érdemlik meg. Az új intézményeken túl korai számon kérni az eredményeket. Egyébként az ő véleménye szerint is 50 %-os esélye van annak, hogy a politikai szándékkal létrehozott történeti intézetek semmi érdemlegeset nem fognak alkotni.

A továbbiakban kifogásolta a nemzetköziség hiányát. Szerinte  a magyar történésztársadalom nem befogadó, nem nyitott az új irányzatokra, a magyar történészek lenézik azokat a kutatókat, akik külföldről próbálnak Magyarországgal foglalkozni, különösen ha nem magyarul írnak. A nemzetköziség hiánya, véleménye szerint, az OTKA-pályázatok bírálatában is jelentkezik, nincsenek külföldi bírálók.

Az első kör során Valuch Tibor rákérdezett, hogy van-e verseny a kutatók között, és milyennek látják a vita résztvevői az együttműködésre irányuló készséget. [Ezt a témát egyesek már röviden érintették az eddigi vita során.]

Mátay Mónika szerint verseny van, de kooperáció nincs. Tehát a verseny keretében egyes kutatók kisajátítanak bizonyos kutatási területeket, és megtalált forrásaikat elzárják a többiek elől.

Klaniczay Gábor megvédte az OTKA-pályázatok mostanáig működött bírálati rendszerét, amelyben tapasztalata szerint voltak külföldi bírálók is. Igaz azonban, hogy a magyar történész szakmában sokan idegenkednek az idegen nyelvű publikációtól (sajnos azok olvasásától is), pontosabban a magyar történettudomány szempontjából azokat nem tartják igazán fontosnak. Ez viszont megnehezíti számukra, hogy bekapcsolódjanak a nemzetközi tudományos diskurzusba. Például hiába kínál már öt-hat éve erre nagy lehetőségeket az ERC (European Research Council), a magyar történészpályázók nemigen érvényesülnek ebben a nemzetközi versenyben, részben azért, mert a szakma nem nyitott a nemzetközi együttműködésre és nem ugyanazon a hullámhosszon van, mint a világ élvonala.

Rainer M. János szerint van verseny a szakmában, de poétikus túlzás volt Stefano Bottoni részéről azt állítani, hogy több ezer történész van Magyarországon.

Gyáni Gábor is túlzásnak tartotta Stefano Bottoni állítását a magyar történészek számáról. Kis ország – kis tudomány. A magyar történettudomány, véleménye szerint, nagyon szétaprózott, individuális. Kevesebb kutatási témára kellene fókuszálni. A kutatók közötti versenynek nem abban kellene kimerülnie, hogy ki hány halottat számol meg egy csata után.

Stefano Bottoni a többiek által felvetett problémákkal részben egyetértett. Úgy vélte, hogy a magyar kutatók állami állásokban vannak, ami a szovjet modell továbbélése. Szerinte projektekre kellene szerződtetni a kutatókat, mint ahogy az Németországban vagy Ausztriában bevett gyakorlat. Az egyes kutatásokat szponzoráló konszernek megnézik, hogy mire adják a pénzt, ez versenyhelyzetet teremt. Ugyanakkor kérdés, hogy ez a módszer növeli vagy csökkenti-e a kutatás volumenét. Lehet, hogy a mennyiséget tekintve jobb a Magyarországon meghonosodott tudományfinanszírozás, de a minőséget tekintve nem.

A témakör megvitatásának végén Valuch Tibor azt mondta, hogy nálunk a társadalom egyes csoportjai helyett az állam rendel a történészektől, és ennek konzerváló hatása van, az állam nem vár új tendenciákat, reformgondolatokat a történészektől. Szerinte nincs olyan terv, amely a projektszerű működést vezetné be a közalkalmazotti pálya helyett.

Ezután a teljesítményelv érvényesüléséről, a teljesítmény méréséről kérdezte a résztvevőket. Mindannyian szkeptikusak voltak: a teljesítmény elvének kevés szerepe van a történettudományban, a teljesítmény mérésének még nincs megbízható módszere. Az idézettség számon tartása azonban már fontos tényezővé lépett elő.

A közönségből az első hozzászóló azt emelte ki, hogy szekértáborok vannak a szakmán belül, s a táborokba tartozás fontosabb, mint a nemzetközi mércével mért teljesítmény.

A második hozzászóló arra hívta föl a figyelmet, hogy akkor lehet egy téma kutatásához anyagi forrásokat szerezni, ha az egy aktuális nemzetközi feszültséghez kapcsolódik .

A harmadik hozzászóló, Vajda Zsuzsa pszichológus a saját szakmája alapján úgy vélte, hogy a nemzetközi trendek nehezen ragadhatók meg és nem biztos, hogy követendők, annak dacára, hogy elismert, magas impakt faktorú folyóiratokban foglalkoznak velük.

A hozzászólásokra válaszolva Gyáni Gábor azt mondta, hogy a történettudomány ugyan eredetileg nemzetspecifikus volt, de a mai transznacionális világban ennek egyre kevesebb az aktualitása. Ezzel nekünk is lépést kell tartanunk, tehát igenis kapcsolódnunk kell a nemzetközi trendekhez.

Klaniczay Gábor felidézte, hogy az új történetírás módszertanának egyik legfontosabb kidolgozója a francia Annales-iskola volt, mely a történeti elemzés tárgyát számtalan új terület felé szélesítette ki, „totális történetírást” hirdetett. A hazai szakma ezzel szemben ismét a politikatörténet felé fordul, s ezzel kikapcsolja magát a nemzetközi vérkeringésből. A korszerű kísérletek elszigeteltek maradtak és nem kaptak kellő támogatást. A többség luxusnak tekinti az ilyen kutatásokat, amelyekre csak akkor kerülhet sor, „ha majd a történeti sorskérdések tárgyalását megoldottuk”.

Mátay Mónika nem értett egyet Vajda Zsuzsa azon állításával, hogy a nemzetközi tudományosság „katyvasz”-szerű lenne, véleménye szerint a történettudomány ugyan fragmentált, de a fragmentumai értékesek.

Stefano Bottoni válaszul az eddigi hozzászólásokra, azt mondta, hogy 1945 utáni témakörökkel foglalkozik, amelyek most nemzetközi érdeklődésre tarthatnak számot. Hangsúlyozta a gazdaságtörténet kutatásának fontosságát. Ebben Magyarország régebben erős volt, de sajnos ez az irányzat kihalt. Ha a történészek fölhagynak egy népszerű, sokakat érdeklő téma kutatásával, akkor a „trollok” kaparintják meg a témáról folyó közbeszéd irányítását. Ha lennének gazdaságtörténészek, akkor a rendszerváltás történetét racionálisan le lehetne írni. (És akkor kisebb szerepük lenne a különböző politikai körökből kiinduló értelmezési törekvéseknek.)

Czoch Gábor az ELTE BTK Atelier Európai Társadalomtudományi és Historiográfiai Tanszékének docense arra hívta fel a figyelmet, hogy az elmúlt években a történettudomány területén a kormányzat nagyon intenzív, az akadémiai és egyetemi szférától különálló, párhuzamos intézményrendszer építésébe kezdett, és az ide sorolható intézményeknek, az egyetemi tanszékekkel, akadémiai kutatóműhelyekkel szemben igen jelentős központi költségvetési támogatást is biztosít. Ennek következtében például új állások teremtésére főként ebben a párhuzamosan épülő intézményrendszerben van lehetőség (az elmúlt években például az ELTE BTK Történeti Intézetében majdnem a felére csökkent a munkatársak száma), ahol a kontraszelekció mellett az öncenzúra problémája is megjelenik. Az intézményrendszer jelenlegi bővítése, a kormányzati források tapasztalható elosztásának módja súlyos veszélyt hordoz magában. A történeti munkák tudományos hitelességének, igazságtartalmának a tudományos közösség ítéletén kívül nincs más mértéke, mert nem létezik az igazságnak ettől független, külső viszonyítási pontja, ha pedig az intézményrendszeren belül felerősödik a külső politikai befolyás az tehát a tudományos eredmények értékét, hitelességet veszélyezteti. A jelenlegi tudományfinanszírozás ezért nem jó: anakronizmus, hogy közvetlenül a politika osztja a pénzt. A történészeket kívülről érő támadásokkal szemben a szakmának egységesen kellene fellépnie.

Valuch Tibor az első témakör megvitatását azzal zárta le, hogy baj van, de azért még nem kell temetni a hazai történettudományt.

 

2. téma: Történettudomány, politika, társadalom

Klaniczay Gábor a Veritas Intézet 2014 őszén megrendezett „Megszállástól megszállásig” c. konferenciáját hozta föl példaként arra, hogy a politika miként próbál beleszólni a történész szakma működésébe. Itt az intézet kuratóriumának elnöke, Boross Péter egykori miniszterelnök „elfogadhatatlannak” minősítette, hogy egy olyan könyv jelenik meg, amely szerint a Magyar Hadsereg a II. világháborúban háborús bűnöket követett volna el szovjet földön, „és ráadásul ezt egyetemi katedráról még oktatják is”. A politikusoknak meg lehet a maguk véleménye a történeti kérdésekről, de ne próbálják a kutatás, a publikációt és az oktatást befolyásolni és korlátozni a maguk szájíze szerint.

Rainer M. János szerint a bírálat mindig része a diskurzusnak, de nem mehet szembe a tudomány eredményeivel. Napjainkban azonban a politika egy lebutított nemzeti emlékezet témáit és sémáit erőlteti rá a történettudományra. A magyar kollektív emlékezet retardált, differenciálatlan nemzeti szenvedéstörténeten, mítoszokon, legendákon alapul a turultól Boross Péter aforizmájáig. Ez a szemlélet áll a kormányzat emlékezetpolitikai akcionizmusa és a monopolhelyzetből írott tankönyvek mögött is.

Gyáni Gábor szerint a politika és a történettudomány között távolságtartó viszonyra van szükség. A történettudomány nem akar „hasznos” lenni.

Stefano Bottoni szerint szét kell választani a pártokat és a kormányt. Például pártok finanszírozzák Németországban a Friedrich-Ebert-Stiftungot, vagy az Adenauer Stiftungot (alapítványok), tehát a politika adja a pénzt, de a szakmaiságot meg kell őrizni.

Valuch Tibor ekkor a kutatói/intézményi autonómiáról és szolidaritásról kérdezte a vita résztvevőit.

Klaniczay Gábor szerint a szakmai intézményrendszer autonómiáját ma az állampárt rossz emlékű régi mintákat felidézve próbálja korlátozni. Ennek egyik eszköze a pénzügyi korlátozásokkal párosuló fokozódó politikai felügyelet kiterjesztése. Ezt példázza az OTKA intézményes önállóságának a felszámolása, és a tudományfinanszírozásnak a szakma helyett egy teljhatalmú kormánymegbízott döntéseinek történő alárendelése.

Mátay Mónika úgy véli, ha nincs demokrácia a civil életben, akkor a szakmai intézményekben sincs.

Rainer M. János azt érzékeli, hogy baj van az autonómiával.

Gyáni Gábor a történelem kutatását kétféleképpen látja megvalósulni: funkcionálisan vagy a tudomány ethosza alapján. Az előbbire konkrét személyeket is megnevezett a közelmúltból (pl. Fazekas Erzsébetet, Gerő Ernő feleségét). A funkcionálisan működő történészekkel ő nem tart kapcsolatot, mert azok más logika szerint működnek, nem történetírást, hanem politikai propagandát művelnek.

Ezután Pásztor Erzsébet, biológus (ELTE TTK) arról érdeklődött, hogy milyen egyesületei vannak a történészeknek, adnak-e ezek az egyesületek valamilyen szakmai hátországot. A kérdésre Klaniczay Gábor és Valuch Tibor válaszolt. A szakmai hátország felvázolása mellett arra is utaltak, hogy egyes tudományos intézetek az egzisztenciális fenyegetettség árnyékában nem tudnak szakmai hátországként viselkedni.

A következő hozzászóló a közérthető és szakmai történetírás viszonyát hozta föl. Arra utalt, hogy a közérthetőség olykor a szakmaiság rovására megy.

Papp Gábor, a BBC History Magazine szerkesztője arra kérte Gyáni Gábort, hogy ossza meg a közönséggel, miben látja a történetírás és a történettudomány különbségét.

Gyáni Gábor válaszában bemutatta, hogyan különböztethető meg a történeti kutatás folyamata – pl. a levéltári kutatómunka ‒ a szó szoros értelmében vett történetírói tevékenységtől, ami mindig nyelvi formában valósul meg. Gyáni Gábor szerint a szofisztikált történettudomány szakmai nyelvezetét nem lehet átvinni az ismeretterjesztésbe.

Stefano Bottoni arra hozott példát, hogy a szakmai nyelv érthető lehet mindenki számára. Véleménye szerint törekedni kell a szakmai nyelvű ismeretterjesztésre. A történész feladata, hogy ezzel a társadalommal kommunikáljon, akármilyen is az.

A következő hozzászóló a történelemértelmezés megosztottságáról beszélt. Az eltérő értelmezések eltérő politikai talajból sarjadnak ki. Az új, államilag alapított intézmények nem produkálhatnak valós eredményeket, mivel tagjaik napról napra presszionált, függő helyzetben lévő közszolgák.

Gyáni Gábor Hayden White: Metahistory című könyvének egy gondolatát idézte, miszerint a történetírás egyszerre morális és esztétikai tevékenység.

A résztvevők annyira belemelegedtek a beszélgetésbe, hogy észre sem vették a közönség csendes elszivárgását. Ekkor már két és fél órája zajlott a vita, és még csak két kérdés tárgyalására került sor. Erre Mátay Mónika hívta fel a figyelmet, aki a hátralévő két témakör összevonását javasolta, hogy a maradék harminc percben sikerüljön mindkettőről diskurzust folytatni.

 

3. téma: Történettudomány, történelmi tudat, emlékezet, identitás

4. téma: Oktatás és történettudomány

A 3. és 4. témáról először Klaniczay Gábor fejtette ki a véleményét. Szerinte az emlékezetpolitika alakításában részt vesznek a történészek és a politikusok is. A politika jelképes aktusokkal operál (pl. a korona úsztatása, az alkotmány átírása stb.). Megjelentek a nemzeti jelképekkel kapcsolatos tudománytalan, de a politikai törekvésekhez illeszkedő kiadványok (pl. a korona koráról és szimbólumrendszeréről). A múltbirtoklás részeként egy önmagát tudományosnak nevező, de tudományon kívüli kör is szerepet kapott (Schmidt Mária, Terror Háza). Ugyanakkor vannak kísérletek a múlt visszavételére (a CEU által kezdeményezett csillagosház-mozgalom, civil megemlékezések).

Mátay Mónika a politika benyomulásának egyik dilettáns elemére hívta fel a figyelmet, melynek során egymásról nem tudva két minisztérium is finanszírozta ugyanazt a projektet. Az oktatás kapcsán arra hívta fel a figyelmet, hogy anyagi helyzetük megroppanása miatt az egyetemek nem tudnak felvenni fiatal oktatókat/kutatókat, emiatt az oktatói gárda elöregszik.

Rainer M. János szerint nincs esély konszenzusra emlékezetpolitikai kérdésekben, kérdés, hogy egyáltalán van-e erre szükség. Szerinte a pozitív emlékezetpolitika lényege a szabad megismerés és a szabad beszéd. Az oktatásra rátérve azt említette meg, hogy az egri főiskolán leendő általános iskolai tanárokat tanít, és úgy érzi, érdemes és fontos hatni az emberekre.

Gyáni Gábor rámutatott, hogy az emlékezetpolitika is a történetírás tárgya, azt is vizsgálnia és kritizálnia kell. Az oktatást szembeállította a kutatással: az oktatás minden válfaja rögzített tudást ad át, ezért kanonizálja saját témáit, és ezt a kánont kívánja átadni, a kutatás ezzel szemben innovatív és mindig megkérdőjelezi az aktuális kánont.

Stefano Bottoni szerint egy mélyen megosztott társadalomban az ellentétes nézeteket nem lehet összeolvasztani, legitim módon léteznek eltérő narratívák ugyanarról a kérdésről. Ő oktatóként  például a Kádár-rendszerrel kapcsolatos szigorúbb és megengedőbb narratívát is bemutatja a hallgatóinak. nagyon kritikusan beszélt az egyetemi oktatás romló színvonaláról, a diákok tudás- és igényszintjének csökkenéséről, valamint az oktatók igénytelenségéről. Utalt arra, hogy Magyarországon igen silány doktori disszertációk is átmennek a bizottságokon.

Valuch Tibor azt a megjegyzést fűzte Stefano Bottoni mondanivalójához, hogy az a baj, ha egyesek a saját narratívájukat kizárólagosnak tekintik, és ezt még törvénybe is foglalják.

Klaniczay Gábor szerint, bár az emlékezetpolitika alakításában részt vesznek a politikusok mellett a történészek is, a történész szakma kritikai szemlélete a napi politikai és állami céloknak rendelődik alá. Ilyen túlkapásokra először az első FIDESZ-kormány idején, a Millennium ünnepségei adtak alkalmat, a Szentkorona parlamentbe vitelével, Dunán úsztatásával, a tömeges szoboravatásokkal, turulmadarakkal stb. A Terror Háza a választási kampány részeként nyitotta meg kapuit 2002-ben. A közelmúlt holokauszttal kapcsolatos vitái és a Szabadság téri emlékmű felállítása körüli viták ugyanebbe a sorba illeszkednek. Ugyanakkor vannak kísérletek a politika által eltagadott, meghamisított múlt visszavételére is: ilyenek voltak a CEU OSA által kezdeményezett csillagosház-megemlékezések – ez is emlékezetpolitika. Ettől a napi múlt körüli csatározástól azonban meg kell különböztetni magát a történeti kutatást, amelynek az a feladata, hogy ugyanezt kritikus szemmel vizsgálja, értelmezze.

A történészvita lezárásaként Valuch Tibor azt a kérdést tette föl, hogy ki miben látja a legkritikusabb pontot a nemzeti identitás tekintetében.

Mátay Mónika szerint az önsajnálat helyett a nyugatival rokon, modern identitást kellene kialakítani, a globalizált világban ez lenne a legfontosabb feladat.

Gyáni Gábor transznacionális történetírást szeretne látni a nemzeti problémákba való temetkezés helyett.

Stefano Bottoni a kérdés kapcsán felidézte egykori bolognai egyetemi oktatóit, akik azt tanácsolták neki, hogy menjen el onnan azonnal.

Az oktatás kérdéséhez is többen hozzászóltak a közönségből. Lőrinc László tanár azt mondta, hogy a történelemtanítás valóban indoktrináció, de a tudomány nem veheti le a kezét az oktatásról. A következő megszólaló arra hívta föl a figyelmet, hogy egy-egy családon belül is megosztott a történeti kép, ugyanakkor ez azt is jelenti, hogy van esélyünk hatni egy család történelemképére egyetlen személyen keresztül. Végezetül az utolsó hozzászóló arra hívta föl a figyelmet, hogy a középiskolai történelemtankönyvekkel is foglalkozni kell. Véleménye szerint az új tankönyvek nem lehetnek annyira rosszak, mivel neves szakemberek (pl. Bertényi Iván, Németh György) írták őket.

A Történészvita 19 óra 38 perckor fejeződött be.

(A beszámolót kollégái jegyzetei alapján összeállította: Klima László)


thinking3

Mi lesz veled, értelmiség?

Az Oktatói Hálózat „Mi lesz veled, értelmiség?” című vitasorozata  a magyar értelmiség, közelebbről egyes veszélyeztetett értelmiségi szakmák, egyetemi és akadémiai közösségek helyzetét tekinti át.

A Filozófusvita és a Történészvita után következő Közgazdászvita a közgazdaságtudomány hazai állapotával és kilátásaival foglalkozik.

Közgazdászvita 2015

Időpont: 2015. február 3. 18:00

Helyszín: ELTE BTK, Gombocz Zoltán terem, 1088 Múzeum krt. 4/A. fszt.47.

Meghívottak:

Chikán Attila
Kónya István
Pete Péter
Varga Júlia

Moderátor:

Horváth Áron

Szeretettel várunk minden kedves érdeklődőt!

A rendezvényt támogatja a Magyar Közgazdaságtudományi Egyesület.


thinking3

Mi lesz veled, értelmiség?

Az Oktatói Hálózat „Mi lesz veled, értelmiség?” című vitasorozata a magyar értelmiség, közelebbről egyes veszélyeztetett tudományterületek, egyetemi és akadémiai közösségek helyzetét kívánja áttekinteni.

Január 20-i beszélgetésünk a történettudomány helyzetével és társadalmi szerepével foglalkozik.

Történészvita 2015

Időpont: 2015. január 20. 16:30

Helyszín: ELTE BTK, Gombocz Zoltán terem, 1088 Múzeum krt. 4/A. fszt.47.

Meghívottak:

Gyáni Gábor
Klaniczay Gábor
Mátai Mónika
Rainer M. János
Stefano Bottoni

Moderátor:

Valuch Tibor

Szeretettel várunk minden kedves érdeklődőt!

 

 

 

 


thinking3

Mi lesz veled, értelmiség?


Milyen helyzetben vagyunk? Hogyan őrizhető meg az értelmiségi lét, az értelmes munka távlata? Keressük együtt a megoldásokat az OHA Klubban és itt az OHA Blog bejegyzéseiben!

Beszámoló a filozófusvitáról

ELTE Tanári klub, 2014. szeptember 16.

Moderátor és szervező: Máté András, ELTE BTK Logika Tanszék

Felkért referensek: Bodnár István filozófus, az ELTE BTK Filozófiai Intézetének igazgatója és Horkai Hörcher Ferenc, az MTA Bölcsészettudományi Központ Filozófiai Intézetének igazgatója, a PPKE oktatója

1. A moderátor bevezetője

A bevezetőben Máté András elmondta, hogy az OHA tavaszi sorozata keretében, melyet az értelmiség felelősségéről kezdeményeztünk (Lengyel László, és az önkormányzati választások kapcsán Atkári János és Tóth Zoltán voltak vendégeink, vö. a honlapunkon), ősztől kezdődően egy helyzetfelmérő sorozatot tervezünk az egyes tudományokról, értelmiségi szakmákról. Ebben a következő szempontokat követjük: belső állapotuk felmérése intézményenként (meglévő műhelyek, oktatás-kutatás személyi helyzete, problémák) és a nemzetközi trendekhez való viszonyításuk, valamint társadalmi megbízatásuk kérdése.

Ezután a moderátor összefoglalta a filozófia jelenlegi politikai helyzetét, melyet az Orbán-kormány által 2011-ben kiemelkedő filozófusok ellen indított rágalomkampány alapozott meg. Az elszámoltatási kormánybiztos, Budai Gyula sikkasztással vádolta hat kutatási projekt vezetőit (többek között Radnóti Sándort, Heller Ágnest, Steiger Kornélt). Négy esetben került sor vádemelésre, mely nagy nyilvánosságot kapott. Másfél év nyomozás, kihallgatások után mind a négy esetben a bíróság megállapította, hogy nem történt törvénysértés, amelyről a média alig adott hírt, ezért a közvélemény gyanakvása a szakma iránt feltehetőleg megmaradt. Előzményei az előző kormány idején is voltak (vö. Horn Gyula mondása „Túl sok a filozófus!”), sőt a szocialista rendszer is részben ugyanezen filozófusok ellen indított pert 1973-ban, mely munkahelyük elvesztésével járt, és többen az ország elhagyására is kényszerültek (Heller Ágnes, Márkus György, Vajda Mihály és mások). De óhatatlanul eszünkbe jut 2500 évvel ezelőttről Szókratész pere és halála…

Máté András áttekintette a filozófia helyzetét a magyar közép- és felsőoktatásban. A gimnáziumban nem érettségi tárgy, sőt a szakra külön nem is lehet felvételizni, csak a szabad bölcsészet keretében belül. (A bolognai átalakítás részeként alakult így a helyzet). A hallgatói létszám csökken, az állami finanszírozás csökkenése ebben döntő szerepet játszik. Az oktatók is fogynak (főleg az ELTE-n olyan az oktatók korfája, hogy egyszerre sokan érték el a nyugdíjkorhatárt), utánpótlás nem lehetséges, 2013 tavaszán újabb elbocsátások is voltak. Ez a meglévő filozófiai pluralizmust is felszámolja, és általában is fenyegeti a doktori képzés fennmaradását. Mondanivalója körülbelül annyi időt vett igénybe, mint amennyit előzetes tájékoztatás szerint egy-egy referensnek is rendelkezésre állt, ahogy ezt a vita bevezetőjében jelezte is.

2. Horkai Hörcher Ferenc referátuma

Horkai Hörcher Ferenc előrebocsátotta, hogy három dologról fog beszélni: a 2011-es filozófus-vitáról, a filozófia helyzetéről, és konkrétan a Filozófiai Intézetről 2013 januárjától, amikor a kormány igazgatóvá nevezte ki.

Először elnézést kért mint jobboldali értelmiségi  a lejárató sajtókampány, hamis vádak és bírósági eljárások miatt az érintettektől és az egész szakmától. Úgy látja, hogy ez egy általános jobboldali Kulturkampf része volt, a humán tudományok elleni támadás egyik esete. Erről az azóta eltelt időben egy TÁMOP-kutatást folytattak, eredményét rövidesen olvashatjuk egy „A humán tudományok haszna” című megjelenő könyvben. Alaptézise az, hogy ez a támadás a gazdasági válsággal függ össze.

A filozófia helyzetéről szólva a Magyar Filozófiai Archívum projektjéről számolt be, mely a kutatóhelyként megszüntetett (illetve a KIK-hez csatolt) Lukács Archívum gyűjteménye sorsát is rendezni fogja ‒ nem részletezett módon. A Lukács Archívum dolgozóinak elbocsátása és a gyűjtemény sorsa nagy felháborodást és aggodalmat keltett a szakmában, sőt az egész magyar értelmiség soraiban ‒ hiszen Lukács György volt az egyetlen nemzetközileg is elismert 20. századi magyar filozófus, akire büszkének kéne lennünk és örökségét gondoznunk kéne!

A Filozófiai Intézetnek Horkai Hörcher Ferenc 2013 januárjától lett az Akadémia elnöke által kinevezett igazgatója, aki a botrányos előző igazgatói kinevezés után (az intézet tagjai választása ellenében Boros Jánost nevezték ki, akinek működése váltotta ki a botrányt) azt a feladatot kapta Pálinkás Istvántól, hogy „nyugalmat biztosítson” az intézetben, ne legyen botrány. További feladatul kapta az intézet nemzetközi kapcsolatainak kiépítését a környező országokkal, mely konferenciák, közös projektek formájában működik, elsősorban cseh, szlovák és lengyel részvétellel. Néhány nyugati egyetemet is említett a partnerek között, illetve korábban itt tanító kollégák hazalátogatását (például Rédei Miklós, évek óta a London School of Economics professzora). Beszámolt a fiatal filozófus kutatók posztdoktori ösztöndíjairól, mintegy 7 személy esetében.

3. Bodnár István referátuma

Először reflektált az előző referátumra: tiltakozott a „filozófusvita” szóhasználat ellen, ugyanis szerinte a 2011-es események adekvát megjelölése a „filozófushajsza”. Az egész hajsza végkifejletében a kezdeményezőket tette  nevetség tárgyává: a rádióban kabaré is készült a veszélyes, gondolatban vétkező filozófusokról, illetve az ügy a bíróságon is közderültséget okozott, ahol volt alkalma tanúként megjelenni.

Bodnár István számára a felkérés azzal a haszonnal járt, hogy megtalálta a Magyar Tudomány 1991-es számának összeállítását a magyar filozófia helyzetéről és többek között Ludassy Mária, Bence György beszámolóiból olvasott fel részleteket. Szerinte helyzetünk sok szempontból azonos a 20 évvel ezelőttivel, például nem jól kommunikálunk a rokon szakmákkal (sőt egy Bence-idézet szerint  „némi hajlandóság minden szakmában van a másik kifosztására”). Azóta azért némi közeledés egyes rokon területek művelői között mégis elindult, például az ókortudomány és filozófiatörténet között Steiger Kornélnak köszönhetően. Az ELTE-n a filozófia tanszékeken mintegy 40 %-os létszámcsökkenés következett be, részben a korfa jellege miatt. Ezt dékánunk „természetes fogyásnak” nevezte. Nem vehettünk fel a kiesettek helyett fiatal oktatókat, illetve egy felet sikerült kapnunk. Másrészt mégis nagyon megváltozott a korábbiakhoz képest az értelmiségi szakmák, és benne a filozófia helyzete, annyira, hogy „a múlt egy idegen ország”.

A közoktatáshoz való kapcsolódás elvesztését látja igazán veszélyesnek, tudniillik a filozófia nem érettségi tárgy, tanítása igen kevés helyen folyik. Az még külön rontja a filozófia egyetemi helyzetét, hogy nem lehet a szakra külön jelentkezni, hanem csak a szabad bölcsészet keretén belül.

4. Kérdések, hozzászólások

Forrai Gábor (BME): a fő baj a szakmai arisztokratizmus, hogy nem foglalkozunk a nagyközönséget érdeklő kérdésekkel, ezért kénytelenek Müller Pétert olvasni. Az USA-ban jó példák vannak arra, hogy a sikerkönyvek, filmek is adhatnak alkalmat filozófiai kérdések feltételére: pl. a Mátrix című film filozófiája, Harry Potter szexuális identitása, avagy a régebbi példa J. Gaarder: Sophie világa című sikerkönyve. (Megjegyzés: Forrai Gábor tesz azért, hogy közérthető nyelven, filozófiai kérdésekről szó essen az interneten a „Te mit gondolsz?” című blogban.)

Ropolyi László (ELTE TTK): a filozófushajsza célja az volt, hogy az egész értelmiséget megfélemlítsék ‒ ez sikerült is! Egyetértett Forrai Gáborral, hogy jobban jelen kéne lennünk a közéletben, ne csak Heller Ágnes szerepeljen egyedüli filozófusként.

Pólos László (korábbi ELTE-oktató, mintegy 10 éve külföldön él, tanít) a nemzetközileg elismert teljesítmények hiányát tette szóvá, még ha ez nem is a Web of Science stb. idézettséggel mérhető egyedül. Többen tematizálták a természettudományok mércéinek a humán tudományokra is ráhúzott igazságtalan gyakorlatát (impakt faktor, idegennyelvű publikációk stb.). Később a filozófusképzés helyét problematizálta, szerinte az elitképzésben lenne, nem az általános felsőoktatásban.

Pásztor Erzsébet (biológus, ELTE TTK) megkérdezte, hogy meddig mehet még a felsőoktatás anyagi forrásainak csökkentése? Továbbá a kollégái azért nem vállalnak közéleti részvételt, mert minden idejüket a cikktermelésre és pályázati pénzek megszerzésére kell fordítaniuk

Fehér Márta (nyugalmazott egyetemi tanár, BME) a természettudományok és a humán tudományok közötti science warsra emlékeztetett a kilencvenes években, így A. Sokal hírhedt könyvére (Intellektuális imposztorok). A természettudományok jobban lobbiznak, illetve a náluk szokásos publikáció gyakran egy mérést tartalmaz, fél oldalnyi terjedelmű, ami nem mérhető össze a mi 15-20 oldalas cikkeinkkel, de velük kell versengjünk idézettségben az állami támogatásokért!

Joó Mária (ELTE BTK): Bodnár egy megjegyzése kapcsán (miért kelljen nekem közélni?) szót emelt a filozófia társadalmi felelőssége mellett, amely Szókratésztől a mai filozófia közismert képviselői közül sokaknak evidens, például Martha Nussbaum amerikai filozófus rendszeresen ír újságokba is. Az a dolgunk, hogy gondolkodni, kételkedni és véleményt alkotni tanítsunk közös ügyeinkről. Maga az OHA is az értelmiség közéleti feladatát vállalta akcióival, nílt leveleivel (például Barrosónak).

Perecz László (BME) reflektált Bodnár István azon megjegyzésére, mely szerint a múlt (a filozófia korábbi helyzete) idegen világ, már nincs közünk hozzá. Ez jó lenne (?), de nem így van, a magyar kultúrában a központi szereplő nem a filozófia volt, hanem az alanyi költő (vátesz), ezért is velünk statuált példát a kormány, nem velük.

Neumer Katalin (MTA Filozófiai Intézet) a filozófia professzionalizálódását emelte ki (ki-ki csak egy szűkebb szakmai probléma kutatásával foglalkozik), majd később a más bölcsészettudományokkal való párbeszéd termékenységét hangsúlyozta, például az irodalmárokkal, akik sokkal többet tudnak a filozófiáról, mint mi az irodalomtudományról.

Balázs Zoltán (Corvinus) olyan érvek kidolgozásának fontosságát hangsúlyozta, melyekkel a természettudományosodás kiterjesztését meg lehet kérdőjelezni, valamint az egyetemes értékek képviseletét fontosabbnak tartja, mint a napi politikai kérdésekben való véleménynyilvánítást.

Horkai Hörcher Ferenc végül az „értelmiségi kiegyezés” szükségességét emelte ki, melyet nem a politikában, hanem saját terepünkön (tudomány, egyetem) kell mindkét oldalnak kezdeményeznie.

Ezután a vita hivatalos része véget ért, de azok, akik folytatni akarták, még ott maradtak, és az igazi vita ekkor kezdett kibontakozni, néhány hallgató és az OHA-klub tagjai részvételével

5. Szubjektív összefoglaló

A végére hagytam saját benyomásaim rövid megfogalmazását. Sajnos, a megjelentek nem tükrözték a magyar filozófia pluralizmusát, pedig a szervezésben törekedtünk erre, és név szerint meghívtuk az eltérő felfogások képviselőit, valamint szerettük volna a vidéki egyetemeken tanítók véleményét is hallani. Mégis úgy alakult, hogy főleg az analitikus-logikai irányzathoz tartozók hallatták hangjukat, mely az utóbbi évtizedekben nemzetközileg is domináns pozícióba került. Ezzel lassan eltűnőben van az egyik fő különbség, feszültség a kontinentális/hermeneutikai és az analitikus filozófia között, mely korábban nálunk is jelentős elkülönülést eredményezett. A fiatalabb generációk körében a két irányzat csak látszólag közeledett egymáshoz (vö. az 5-6 évvel korábbi magyar vitát), valójában az analitikus-logikai beállítódás megtalálta a kontinentális-fenomenológiai tradíción belül azt a területet, mely a filozófia mint szigorú tudomány értelmezésével közel áll a saját felfogásához. Valójában a pluralizmus enyészik el, ha az egyik irányzat hegemónná válik (például a tendencia már a német egyetemeken is efelé mutat).

Létezik azonban egy, a szókratészi örökség politikai-morális üzenetét ébren tartani igyekvő filozófiafelfogás a világban és nálunk is, mely kevésbé hangsúlyozza a filozófia professzionális szaktudomány jellegét. A nemzetközileg is közismert amerikai filozófusnő, Martha Nussbaum e felfogás képviselője, aki egyben közismert public intellectuel, nálunk pedig Vajda Mihály és Heller Ágnes mutatják a filozófus/filozófia kritikai/elkötelezett értelmiségi hivatását. Ezt a szókratészi örökséget a felsőoktatás világszerte észlelhető válsághelyzetének megoldására eleveníti fel Martha Nussbaum egyik legutóbbi bestsellerében (Not for Profit. Why Democracy Need the Humanities, 2010 Princeton University Press). A kritikai gondolkodás és a szolidaritás, együttérzés képessége, melyet a filozófia és a humán tudományok, művészetek tanulmányozása képes kifejleszteni a tanulás/nevelés során, van olyan fontos, sőt talán lényegesebb, mint a gazdasági hasznot, GDP-t termelni képes tudás, diploma.  Az oktatásnak nem szabad elsősorban profitorientáltnak lenni, hiába terjed ez a trend a felsőoktatásban is világszerte. Ezzel szembe lehet szegülni ‒ a mindenkori hatalom éppen a kritikus, autonóm állampolgártól (filozófustól) fél, ezért perbe fogja, elítéli és próbálja megfélemlíteni általa a többieket is. Szókratész öröksége ma is él, hiába ítélték őt halálra!

A beszámolót készítette Joó Mária