Bugarszki Zsolt 2013-ban költözött Észtországba, időközben a Tallinni Egyetem Kormányzat, Jog és Társadalom Intézetének docense lett. Jelenleg Szingapúrból, távoktatással látja el oktatói feladatait. Az észt oktatási rendszert – elsősorban a felsőoktatást ‒ személyes tapasztalatai alapján ismeri. Van rálátása a közoktatásra is, habár konkrétan nem kutatta ezt a területet.
A Hatékony részvétel a szakpolitikák formálásában a részvételi demokrácia kívánatos intézményrendszere az oktatásügy példáján elnevezésű projektünket azért hoztuk létre, hogy széles konszenzust élvező, szakmailag megalapozott koncepciók és jogszabályok alapján változzon a hazai oktatás teljes rendszere. Széles konszenzus és szakmaiság: úgy gondoljuk, hogy ehhez egyrészt arra van szükség, hogy az érintettek ténylegesen részt vegyenek a szakpolitikák alakításában, másrészt, hogy a döntéselőkészítés során valóban érvényesüljenek a szakmai szempontok. Kutakodunk jó gyakorlatok után: ezért vagyunk kíváncsiak az észt példára.
A beszélgetés alapkérdése Pásztor Erzsébet megfogalmazásában így hangzott: Melyek az észt oktatási rendszer részvételt és szakmaiságot biztosító vonásai, milyen eszközökkel érték el őket, és mit lehetne mindebből itthon hasznosítani, különös tekintettel a digitális technikák integrálásra?
Hogy néz ki közelebbről a híres észt innováció – a társadalmi részvétel, illetve a bevonódás tükrében? Első pillanatban talán meglepően hangzik, de – Bugarszki saját meghatározása alapján és az általa ismert tanulmányok szerint is – erősen felülről vezérelt, top-down folyamat eredménye. A magyar rendszerrel szemben azonban Észtországban csak az alapelveket és a célokat határozzák meg felülről – a fejlesztés alulról történik. Izgalmas kérdés, hogy miként hatnak a szakpolitikák kialakulására a különböző szereplők. Egy 2009-es szakpolitikai összehasonlító kutatásból nagyon világosan kiderült, hogy míg Magyarországon civil szervezetek, szolgáltatók, szakemberek alulról jövő progressziója tolja (tolta) előre szakpolitikai értelemben a rendszert (konfrontálódva a kormányokkal ‒ és ez a konfrontáció 2009 előtt még egész másként nézett ki, mint 2010 után), addig Észtországban a progresszív emberek a minisztériumokban ülnek![1] Ha az a kérdés, hogy a bevonás, illetve a társadalmi egyeztetés hogyan zajlik, be kell, hogy valljuk: a minisztériumokat egyfajta „felvilágosult abszolutizmus”, erőteljes felülvezéreltség jellemzi. Okosak, kreatívak, de kérdőjelek nélkül keresztülnyomják a rendszeren, amit akarnak. Ők határozzák meg a hosszútávú oktatási (szociális, egészségügyi) koncepciót, ami most éppen a 2021-2035 közti időszakra szól: ez a szakmai koncepció felülírja a napi politikát, sem alulról, sem felülről nem nyúlhatnak hozzá öncélúan. Ami nincs benne a hosszútávú fejlesztési tervben, az nem fog megtörténni, attól függetlenül, hogy ki lesz kormányon. Aki miniszterként beül a kormányba, annak az a dolga, hogy a lehető legjobban végrehajtsa a 15 éves távlatra kidolgozott koncepciót, illetve stratégiát. Ugyanez a logika érvényesül a közoktatási intézményekben – az iskolaigazgatók vonatkozásában. Ez nem bázisdemokrácia – ha egyszer el van döntve egy irány, azt kell követni.
Az észt oktatási rendszer teljes spektruma – az óvodától a felsőoktatásig – egy U alakú görbével írható le. Az „U” bal oldali csúcsát az említett hosszútávú oktatási koncepciók alkotják: ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lehetne szükség esetén változtatni rajtuk. Heller Mária idevágó kérdésére Bugarszki úgy fogalmazott, hogy ezek a stratégiai tervek „élő szövetek”, és ha valamely égető szakpolitikai kérdésben a pillanatnyi helyzet miatt módosulnak a kilátások, akkor eszerint módosul a hosszútávú terv is (ahogy pl. a Covid-járvány idején történt).
Ami a részvételiséget illeti ‒ a stratégia három alapelvet avagy alapértéket deklarál, és ez érvényesül is az észt oktatáspolitikában. Az „U” bal szárán lefelé haladva:
1. Diverzitás a módszerekben és szervezeti megoldásokban az oktatás minden szintjén: azaz az oktatási célokat a legváltozatosabb módszerekkel lehet elérni. Hogy ki milyen megoldásokkal, milyen módszerekkel éri el ezeket a célokat, azt ő dönti el: a kormányzat kifejezetten bátorítja a sokszínűséget.
2. A tanárok kompetencián, jólképzettségen, motiváltságon alapuló teljes szabadsága, annak szakmailag megkérdőjelezhetetlen volta. Az oktató az észt rendszerben ugyanolyan elismert szereplő, mint egy bíró.
3. Az IT-nek, a digitalizációnak mint a jövő útjának megkérdőjelezhetetlen volta.[2] Az észt oktatási minisztérium mostanában adott ki egy állásfoglalást, hogy a mesterséges intelligenciát be kell emelni az oktatásba. Tiltani tehát a továbbiakban nem lehet, a szabályozást rábízzák magukra az intézményekre. A progresszió nagyon erős, és fölülről húzza az oktatási rendszert. A magyar társadalommal szemben az észt társadalom nem hasadt ketté: a progresszívak, a konzervatívok és a sodródók között 30-30-30% a megoszlás, és a kormányokban általában a liberális-progresszív, digitalizáció-párti irány érvényesül. (Pár évig a szélsőjobb is kormányon volt, fel is rúgta a korábbi konszenzust, de belebukott korrupciós botrányaiba.)
Az „U”-görbe alját Bugarszki az egyetem példáján mutatta be: önszerveződő, demokratikusan működő, pezsgő közéletet élő közösségekről beszélt, ahol „az utolsó igazgatóig mindenkit mi választunk”, ám ahol az állami finanszírozás feltétele a stratégiai tervvel való együtt haladás. Dönthetünk úgy, hogy külön úton járunk – de akkor nincs állami finanszírozás! Észtországban egyébként elképzelhetetlen az a fajta felülről vezérelt modellváltás, ami Magyarországon végbement. A különböző felsőoktatási szintek nagyon komolyan demokratikusak! Az oktatók a saját konkrét ajánlataikkal kampányolnak egymás között a különböző szerepek betöltéséért.
A hallgatóknak is erős a pozíciójuk (a buyers’ market elve érvényesül), de ez egyénenként értendő, a hallgatói szervezeteknek ugyanis nincs a magyarországi HÖK-re jellemző királycsináló szerepük. A hallgatók tehát nem válnak kollektív politikai aktorokká, ugyanakkor nagyon komolyan veszik a hallgatói elégedettségmérések eredményét: számon kérik az oktatót, ha gyengébb értékelést kap, mint amit az adott karon elvárnak. (Miért 4,6, és miért nem 4,8 az 5 fokú skálán?) Negatív visszajelzés esetén konkrétan meg kell magyarázni, hogy mi van mögötte.
Bugarszki a hatékony részvételiség jellemző példájaként említette az éves elvonulásokat, azaz a vidéki kúriákban rendezett konferenciákat. A különböző egyetemi karok évente két-háromszor tartanak ilyen elvonulást, ahol stratégiai kérdések vannak terítéken. Kétféle megoldást alkalmaznak ilyenkor: előzetesen összegyűjtik az oktatói visszajelzéseket, illetve külső szakértőket vonnak be a helyzetelemzésbe, akik az érintettek véleményére alapozva kínálnak fel fejlesztési irányokat. A vita során bárki előadhatja a saját megoldási javaslatait is: „mit szeretne, merre tolná a szekeret”. Néhány elvonulás témája az egyetem feladatának a meghatározása volt, azaz a választás az entrepreneurial (vállalati-vállalkozói) és a nemzeti kultúra megőrzésére fókuszáló egyetemfelfogás között. Többéves munka eredményeképp Bugarszki egyeteme egy kompromisszumos „L”-modellt dolgozott ki az önpozicionálásra: innováció és progresszió a hosszú száron, hagyományőrzés a röviden. A választott modell játékos formában, különféle intellektuális feladatok során, sok-sok fórumon – a többi észt egyetem sajátos funkcióinak figyelembe vételével – kristályosodott ki. És itt van a részvételiség jelentősége az előadó szerint: ha pusztán az egyetem klasszikus felfogásmódját hagyták volna érvényesülni, ma nem foglalkozhatnának társadalmi innovációval. Az egyetemi oktató szabadsága egyébként nem terjed ki a munkája megválasztására, ugyanis az állását ötévente meghirdetik, azaz ötévente számot kell adnia arról, hogy milyen Key Performance Indicator-hoz (KPI, fő teljesítménymutató) járult hozzá, mit tett személy szerint az egyetem társadalmi célkitűzéseinek teljesítéséért, és ha valamelyik tudományos projektjét nem találják e szempontból kellőképp relevánsnak, megvonják tőle a támogatást. „Félelmetes” az oktató szabadsága abban, hogy a „letett vágányon” hogyan halad. Az előadó személyes élményével illusztrálja, hogy mennyire komolyan veszik ezt Észtországban. Egy külföldi oktatótól, magától az előadótól is megkérdezte a felvételi bizottság a legutóbbi álláspályázatkor: Ha Tallinn köré húzunk egy 100 kilométeres kört – te, személy szerint mit tettél hozzá az észt gazdaság, társadalom, az ország fejlődéséhez?
Így van ez a közoktatásban is, ahol a tanárok innovációit „árgus szemekkel” figyeli, nagyra értékeli és támogatja a minisztérium. Ezek az ötletek egyrészt az internet, a szociális média révén, másrészt az országos szinten szervezett események (Arvamusfestival)[3] által válnak széles körben ismertté, és hírük „futótűzként” terjed el az oktatási szektor szereplői között. Ezeken a sátrak alatt zajló eseményeken civil szervezetek, iskolák, maguk az állampolgárok, de a legkülönfélébb politikai pártok képviselői is részt vehetnek. Pásztor Erzsébet kérdésére válaszolva az előadó elmondta: az észtek az oktatás területén minden technikai és technológiai újításra nagyon nyitottak és fogékonyak. Ha az új eszköz (például a Lego-robotkészlet) beválik, illetve népszerű a diákok között, az intézmények, adott esetben a minisztériumok meg is vásárolják azokat. Az észt iskolarendszer nagyon rugalmas. Azt is elfogadják innovációnak, ha a hiányzó szakos tanár helyett némi felkészüléssel egy megfelelő (például matematikai) képzettségű, de más területen dolgozó szakember tanítja a gyerekeket. Sőt, francia mintára van már tanár nélküli szakképző iskola is, ahol számítógépen keresztül tanulják a programozást.
Az U alakú görbe jobb oldali szára is egy jellemzően felülről vezérelt folyamatot jelez, de helyi szinten. Ahogy erről már beszélt az előadó, a nagy átfogó koncepciók keretei központilag születnek meg, és annak motorja az innovatív észt közigazgatás (elsősorban a minisztériumok). A végrehajtás egészéről, annak mikéntjéről, elágazásairól széles körű vita folyik. Nagy a szabadság abban, hogy az egyes szereplők miképpen hajtják végre a fejlesztési terveket, hogyan érik el az oktatási célkitűzéseket. Amikor azonban megérkezünk az egyes intézmények, tanszékek, iskolák szintjére ott megint erős irányítást látunk.
Az előadó két példával érzékeltette ezt.[4]
Én 2013-ban kezdtem el dolgozni a Tallinni Egyetemen és 2015-ben új rektor és az ő csapata került az egyetem élére, akik alapjaiban alakították át az egyetem struktúráját. Az addig több tucat kis intézményből álló egyetemi rendszert 5 nagy iskolává (school – nálunk karnak hívnánk) vonták össze és az iskolák vezetőit bizony a rektor jelölte ki, nem volt első körben semmilyen választás (később lett, de akkor már kész rendszer volt). Nagyon beszédes volt számomra ennek a levezénylése. A vezetés végighaknizta az összes kis intézményt, mi, az Institute of Social Work munkatársai éppen az éves elvonulásunkon voltunk valahol az erdő közepén, amikor látom, hogy ebédnél 4-5 új ember ül az asztalnál. Később derült ki számomra, hogy éppen a mellettem ülő férfi volt az új rektor. Beültek a megbeszélésünkre, ami a jövő tervezéséről szólt és elmondták a terveiket. Lehetett kérdezni, meg lehetett osztani az ellenvetéseket, de alapvetően ez a hógolyó már gurult a domb tetejéről. Az észtek ellenállása általában nem forradalmi, lázadás jellegű. Az ő fegyverük a csend, a konok hallgatás, az obstrukció abban az értelemben, hogy nem jelentkeznek, nem csatlakoznak, nem kezdeményeznek, tehát nem veszik fel a tempót, halkan szabotálják a dolgokat. Itt is ez történt. Eredetileg egy szociálpolitikus kolléganő lett felkérve az új összevont iskola (School of Governance, Law and Society) vezetésére, és ő nagyon nem értett egyet ezekkel az összevonásokkal. Cselekvés helyett mindig új kérdéseket tett fel. A rektor heteken belül leváltotta, és egy, a jogi karon dolgozó kolléga kapta meg a megbízást, akit később aztán meg is választottak, éppen most járt le a második, utolsó mandátuma. A rektorhelyettes ‒ látva az intézetek jellegzetes konok ellenállását ‒ körlevelet írt, amiben megjegyezte, hogy nem fog működni a szokásos észt hallgatás, hogy csak kibekkelni kell, a változás mint valami múló rosszullét, magától elmúlik. Hogy nem fog. És így vitték keresztül a váltást. Azóta két-három hasonló átalakulást láttam az egyetemen különböző szinteken, és mindig egy erős vezetői akarat került megvalósításra.
A másik példám nem az egyetemről származik, hanem a startup-ökoszisztéma sztármentoraitól hallottam, amikor magam is részt vettem a fejlesztési programjaikban. Az egyik mentor ezt a jelenséget érdekes módon egy viking hajó példájával mesélte el. A frissen alakult startup-csapatoknak arról beszélt, hogy egy hajó csak egy irányba tud haladni, amiben minden evezősnek ugyanarra kell eveznie. Nem lehet eltérés. Az a hajó, amelyikben nincs egyetértés az irányról, nem fog célba érni. Ha nincs egyetértés, azoknak, akik más irányba mennének, ki kell szállniuk. Vagy a kapitánynak kell elmennie. Én a vezetői szinten visszatérően ezt a fegyelmezett mentalitást láttam. Egyébként is erős a munkakultúra Észtországban. Nem tolerálják a small-talk jellegű mellébeszélést a megbeszélések elején, ha valami 9-kor kezdődik, akkor az 9 óra 00 perckor el fog kezdődni az első napirendi ponttal. Nincs cigi, nincs kávé, nem beszélik meg, hogy vannak a gyerekek, a magánélet és a munka nem keveredhet össze. Én tizenkettedik éve tanítok ott, és a közvetlen kolléganőm válásáról úgy értesültem, hogy közölte az új e-mail címét, amelyben a lánykori neve szerepelt. Ebben a légkörben van a munkának egy fegyelmezett, szinte gépies, nagyon hatékony légköre, amiben a vezetés megkérdőjelezhetetlen. Mindenkinek lehet, és van, véleménye, de evezni egy irányba kell, és ha ez nem működik egész egyszerűen kirakják az embert. Csendben. Nincs ajtócsapkodás. Holnaptól nem te vagy a tanszékvezető, mi a következő napirendi pont?
Bugarszki Zsolt fontosnak tartotta megismételni: az észt oktatáspolitika az egyik oldalon tág teret biztosít a társadalmi és szakmai nyilvánosságnak: igen erős a vitakultúra, kitüntetett szerepe van a megbeszéléseknek, az önálló kezdeményezéseknek – tudatosan keresik az új ötleteket és megoldásokat. De a két végén – a nagy koncepciókban és a helyi vezetésben – egyáltalán nincs bázisdemokrácia vagy frakciózás. Attól kezdve, hogy megvan a fő csapásirány, az adott keretek között lehet csak működni.
Mit tudhatunk az oktatáskormányzás adatvezéreltségéről? Vajon a magyar KRÉTA-rendszer alkalmas volna-e az észtországihoz hasonló valós idejű monitorozási, visszacsatolási, hatáselemzési mechanizmus kiépítésére? Bugarszki szerint a KRÉTA-hoz hasonló rendszer sok van Észtországban, de ott a data openness a jelszó, nem pedig a data privacy, mint nálunk; egy nagyon részletes, mindenre kiterjedő, összeérő digitális rendszert kell elképzelnünk, amelyben a kontroll az adattulajdonos állampolgár kezében van, aki perelhet, ha bármely szerv illetéktelenül beletekint a fájljába. A rendszer mutatja az iskolából való kilépéseket, a felvételi eredményeket és a többi ún. kemény adatot, aminek az az eredménye, hogy az állam „két kattintással” ellenőrizhetővé és cáfolhatóvá válik, nincs mód a „bemondásos szakpolitizálásra”. Az adatokat egybevetik a hallgatói elégedettségi vizsgálatok eredményeivel, a munkaerő-piaci igényekkel, a munkáltatói szervezetek projekcióival, ezen alapul a hosszútávú oktatási programok módosításának már említett lehetősége is. Megjegyzendő, hogy egy precedens szerint az állampolgári igény a bevonódásra már ezen is túlmegy, nem éri be a döntéshozatal háttértényezőinek az utólagos megismerhetőségével, hanem magába a döntéshozatali folyamatba kér betekintést, hogy szükség esetén alternatív tervvel állhasson elő.
Pásztor Erzsébet erre reagálva felidézte, hogy a Deutsch Tamás-féle Digitális Jóléti Program egy konferenciáján büszkén ismertették, hogy az életutak már nálunk is követhetők. Szerinte az észthez hasonló nyilvánosság megvalósításához nálunk hiányzik az állampolgári bizalom.
Vajon mikor és hogyan valósulhat meg nálunk a hatékony, adatvezérelt részvételi kormányzás? Bugarszki válaszában kifejtette, hogy Észtországban ennek kialakítása harminc évbe került, ebből tíz a korrupció elleni harcra, a számlacsaló, adóelkerülő posztszocialista urambátyám-világ felszámolására ment el, éspedig azért, mert az észtek Kelet-Európától elhatárolódva Észak-Európához akartak igazodni. Az észt állam garantálja a piaci verseny tisztaságát, enabling actor-ként[5] lép fel, azaz elhárít minden akadályt az állampolgár szabad mozgása elől. Fokozatosan szoktatták hozzá a lakosságot ahhoz, hogy „lopás, csalás, hazugság nélkül” is lehet vállalkozni, és a korrupciót, akár filléres, akár milliárdos nagyságrendű, azóta is „tűzzel-vassal” üldözik. Magyarországon nem látni erre a radikális készséget – tette hozzá, pedig ezt a harcot szerinte nem lehet megspórolni.
A következőkben Pásztor Erzsébet és Monoriné Papp Sarolta a kormányokon átívelő 15 éves stratégiai terv kapcsán a politikai és szakmai döntések közti viszonyt feszegette: elmondható-e, hogy Észtországban a szakapparátus erősebb, mint a választott politikusok? Törvényi szabályozásnak tudható-e be, avagy társadalmi szerződésnek tekinthető a folytonosság meg nem kérdőjelezése, a hosszú távú terv melletti elköteleződés? Bugarszki válasza szerint az utóbbiról, azaz az ő megfogalmazásában „egy belső etikáról” van szó, ami az észt modell sikerén, az ún. észt csodán, a „balti tigris”-jelenségen alapul (12%-os GDP-növekedés éveken át; az észt gazdaság majdnem minden téren éllovas a balti államok között), valamint a tudásba, a racionalitásba vetett hiten:[6] az a helyes választás, ha ezt a nemcsak balti, hanem kelet-európai viszonylatban is rendkívül sikeres modellt nem dobják ki az ablakon, hanem kitartanak mellette. Van ebben a skandináv orientációban némi dölyf, némi sznobizmus is: a többi posztkommunista ország lenézése, a másik két balti nép kistestvérként való kezelése, de ugyanakkor van benne egy olyan erős elkötelezettség is a közös jövő iránt, ami Bugarszki számára korábban ismeretlen volt. Mindezek alapján a választ Heller Mária így foglalta össze: „Tehát nem annyira a törvényektől, hivatalos döntésektől, hanem a közös tudástól, alapértékekbeli egyetértéstől, a finn orientációtól, a kelet-európaiságtól való elhatárolódástól, az identitástól függött, hogy teljesen más útra tértek, mint a többi posztkommunista állam. Nem a balti közösség tagjainak érzik magukat.”
A Bugarszki által megosztott információkból mindazonáltal néhány ellentmondásra is fény derült.
Az egyik ellentmondás a 16 évesek lemorzsolódása, amiről keveset beszélnek. Miközben a 15 évesek PISA-eredményei kimagaslóak, 16 évesen sokan elhagyják az iskolát, főleg az orosz ajkúak körében. A felülről vezéreltség egyik hátulütője, hogy eddig a 16. életévtől megszűnt az orosz nyelvű oktatás, hamarosan pedig már a teljes orosz tannyelvű oktatás is meg fog szűnni,[7] noha az ország egyes régióiban 80%-os az orosz ajkúak aránya. A diákoknak és szüleiknek ebbe – a fejlett bevonási kultúra ellenére – nem volt beleszólásuk. Ebben a kérdésben az észtek nem tűrnek ellentmondást, arra hivatkozva, hogy az államnyelv, a riigikeel használata kötelező az állami intézményekben. Olyannyira, hogy Bugarszki pl. nem fogadhatott el a diákjaitól orosz nyelvű beadandókat, mivel „észt egyetemen nem lehet oroszul írni”. A döntés hátterében a nemzethaláltól, az észt nyelv megszűnésétől való rettegés rejlik. Pásztor Erzsébet szerint ez a döntés pragmatikus előrelátás szempontjából sem szerencsés. Bugarszki szerint fájdalmas a döntés, olyan, mintha az erdélyi magyarokat fosztanák meg a magyarul tanulás lehetőségétől. Emlékeztetett arra, hogy az észtországi oroszok lojális nemzeti kisebbség (az orosz ajkú férfiak 70%-a hajlandó lenne fegyvert ragadni Észtország védelmében), ezért „át kéne ölelni”, s így példájából idővel az anyaország is megtanulhatná a demokrácia előnyeit.
A másik ellentmondó vonása az összképnek, hogy a sikerek ellenére az észt iskola nem népszerű a tanulók körében, és ebben, mint Kubinyi Kata megjegyezte, nagy az eltérés a finnországi és az észtországi iskolások között. Az észt fiatalok aggódnak a jövőjük miatt, befektetési tudatosság vezérli őket, az iskolát szükségszerűnek tartják, de nem szeretik.
Végül, Észtországban, akárcsak nálunk, nagy a tanárhiány, márpedig ez ellentmondani látszik annak, amit a tanári hivatás és a tanári kompetencia ottani magas presztízséről hallottunk. A tanárhiány következtében már létezik tanármentes programozó-szakképzés is, és a kistelepüléseken nem pedagógus szakembereket is bevonnak a tanításba.
A beszélgetés végén Monoriné Papp Sarolta módszertani javaslatot kért Bugarszkitól arra, hogy mi itt Magyarországon hogyan sajátíthatnánk el valamennyire az általa ismertetett észt kultúrát.
Bugarszki erre a következőképp válaszolt: a finn és észt oktatók alap attitűdjét kellene elsajátítanunk a magyar panaszkultúra helyébe, az ötletekkel való hozzájárulást a gyerekek jól-létéhez és az országépítéshez. Tanárok tízezreitől kellene megkérdezni: „mit tennél, hogy a gyerekek a szorzótáblát könnyebben, nagyobb örömmel, hatékonyabban tanulják meg, hogy ne veszítsük el a gyerekek 20%-át már harmadikban?” A megoldási javaslattal előálló pedagógusra pedig „rá kellene tolni a lencsét”, meghívni a közmédiába, az illetékest szembesíteni az ötletével, megszervezni köré a kommunikációt, ünnepelni, kitüntetni, anélkül, hogy közben kiemelnénk az oktatói munkájából. Ez a módszer szerinte népszerű lenne, és nem kerülne pénzbe. El kellene érni, hogy ne „a nemzeti színű szalagot átvágó politikus” legyen a híradók archetipikus képe. „Magyarország, ha életre akar kelni, nem elég a miniszterelnököt lecserélni, hanem meg kell értenie kinek-kinek, hogy amit ő csinál, azon múlik a jövő, nem azon, amit Mátyás király és Kossuth Lajos csinált” – hangzott a konklúzió. Ezt követően a résztvevők arról polemizáltak, hogy erre elég lenne-e nálunk is harminc év, mint az észteknél, vagy az eltérő hagyományaink miatt[8] ennél jóval több időre volna szükségünk. Nyugtalanító kérdés továbbá, hogy az enabling állammodellből fakadó bizonyos fokú magára utaltságot, magára hagyottságot, amit az észt társadalom és az állami pénzből nem részesülő észt vidék elfogad, a magyar társadalom és a magyar vidék hajlandó lenne-e elfogadni.
[1] Az észt rendszerváltás olyan drasztikusan zajlott, hogy a minisztériumokból egyszerűen kizárták azokat, akik a szovjet közigazgatásban észtként közreműködtek, helyükre csupa bátor, progresszív fiatal emberek kerültek. Ezzel lényegében megszakadt az útfüggőségük… Ennek köszönhetően az észt kormányok ma is sokkal inkább húzóerőként működnek, nem pedig követőként vagy kerékkötőként.
[2] Ez utóbbi okaként Bugarszki a következő tényezőket említette: a) az országos út- és vasúthálózat (történelmi és földrajzi adottságokból fakadó) elégtelen volta; b) félelem az ország adataihoz való hozzáférés (Moszkva részéről történő) megbénításától, amit a függetlenné váláskor már megtapasztaltak. E körülmények miatt döntöttek úgy a 90-es években, hogy „felviszik az internetre” a kormányzást, az adatnyilvántartást: így lett az akadályból ugródeszka.
[3] Magyarul: véleményfesztivál; állampolgári kezdeményezésre 2013 óta, önkéntes munkásokkal, széles társadalmi részvétellel évente megrendezett országos véleménycsere közérdeklődésre számot tartó témákról.
[4] A következő két bekezdést Bugarszki Zsolt utólagos kiegészítése nyomán illesztettük bele az Összefoglalóba.
[5] Az ún. képessé tevő állam (enabling state) fogalmához l. pl. Hervainé Szabó Gyöngyvér „Állami versenyképesség és jóléti modellek, társadalmi jól-lét a politikai ideológiák dinamikájában” c. 2015-ös tanulmányát.
[6] A tudást Észtországban még nem szokás megkérdőjelezni, hangsúlyozta Bugarszki, nem úgy, mint nálunk vagy újabban pl. már Amerikában is. A racionalitás még érték, ezért is olyan vonzó az észtek számára a finn, illetve a skandináv példa.
[7] A párhuzamos oktatási rendszerben az orosz tannyelvű iskolák alulteljesítettek az észt tannyelvűekhez képest. Erre hivatkozva 2024-ben elkezdték kivezetni az orosz tannyelvűséget, és 2030-tól az észtországi közoktatás kizárólag észt tannyelven fog folyni.
[8] Az észtek – Bugarszki szavával – parasztok voltak a kettős megszállás alatt 800 évig, így nem múltjuk van, hanem jövőjük.