Távolodóban Európától

A HAT, az OHA és a HAHA közös helyzetértékelése a magyar oktatási rendszer átalakításáról és az EU2020 vállalások teljesüléséről

Az alábbi elemzés a Hálózat a Tanszabadságért, az Oktatói Hálózat és a Hallgatói Hálózat együttműködésében született, azzal a céllal, hogy jelezzük a magyar kormányzat és az Európai Unió felé a magyar oktatási rendszer átalakításával kapcsolatos közös aggodalmainkat. Helyzetértékelésünket elküldjük Hoffmann Rózsa oktatásért felelős államtitkárnak, egyszersmind az Európai Bizottság Magyarországi Képviseletének és Androulla Vassiliounak, az Európai Bizottság oktatási biztosának is.

♦♦♦

A Hálózat a Tanszabadságért, az Oktatói Hálózat és a Hallgatói Hálózat megítélése szerint a felsőoktatási, köznevelési és szakképzési törvények és az azokat kiegészítő kormányrendeletek súlyosan korlátozzák az Európai Unió alapértékeinek – köztük az esélyegyenlőségre, a szabadságra, a jogbiztonságra, a versenyképességre vonatkozó elvek – magyarországi érvényesülését.

Az intézményi és tartalmi központosítás, az esélyegyenlőtlenségeket növelő intézkedések, a képzettségi szint csökkentése és a forráskivonás következtében a magyar közoktatás már az általánosan képző szakaszában sem lesz képes ellátni a munkaerőpiac új igényei alapján kitűzhető feladatait. Nagy az esélye annak, hogy általános színvonala csökkenni fog, nem megfelelően készít majd fel az egész életen át tartó tanulásra, és nem lesz képes megfelelő színvonalon fejleszteni a kulcskompetenciákat.

A szakképzés, ezen belül is elsősorban a szakmunkásképzés átalakítása, a képzési idő és a nem szakmai tárgyak arányának csökkentése, a túlzott központosítás növeli a társadalmi különbségeket, az esélyegyenlőtlenséget, rontja a foglalkoztathatóságot.

A helyzetet tovább súlyosbítja a szervezeti, tartalmi, személyi változások kapkodó, előkészítetlen, egyeztetés nélküli bevezetése. Az intézmények, a tanárok, a tanulók akár a következő tanévre is képtelenek tervezni. Tanév közben történik – még részleteiben meghatározatlan módon – az iskolák államosítása, az igazgatóváltás, a tanügyigazgatás szervezetének kiépítése.

A felsőoktatást érintő kormányzati döntések a finanszírozás kiszámíthatatlanságával, a felvételi keretszámok önkényes és radikális csökkentésével, egyes képzési ágak elsorvasztásával a bizonytalanság és a félelem légkörét teremtették meg az egyetemeken. A jelentős forráskivonás, a részrehajló és igazságtalan forráselosztás és az önkényesen bejelentett, évközi megszorítások tervezhetetlenné teszik az intézmények működését, az ott dolgozók és a továbbtanulni szándékozó fiatalok jövőjét.

Egy általános, igazságos és vállalható tandíjrendszer javítana a felsőoktatás finanszírozási gondjain, de ez sincs napirenden. A magyar felsőoktatásnak fejlesztésre, minőségbiztosításra, átgondolt reformokra volna szüksége ahhoz, hogy pozícióit megőrizze, nemzetközi helyzetét javíthassa. A kormány eddigi és tervezett intézkedései azonban a költségvetési egyensúlyt tartják szem előtt és nem a távlatos fejlesztést, a struktúra átgondolt átalakítását.

Bár a magyar költségvetés nehéz helyzetben van, a megoldás nem lehet az oktatásra fordított, az EU átlaghoz képest alacsony (a GDP 1%-a) költségek további csökkentése. Nem tudjuk itt részletesen bemutatni, csak utalunk arra, hogy az ország gazdasági nehézségei jelentős részben a kormányzat voluntarista, átgondolatlan, ún. „unortodox” gazdaságpolitikájára vezethetők vissza.

Az uniós vállalások a tudástársadalom megteremtése, a globális gazdasági és technológiai versenyképesség növelése érdekében a kutatás és fejlesztés finanszírozásának növelését európai szinten a GDP 3%-ára irányozzák elő. A magyar kormány a finanszírozás terén is csupán csekély erőfeszítést vállalt a közös 2020-ig terjedő uniós tervekből: a GDP 1,16%-áról 1,8-ra növelné a kutatási és fejlesztési kiadásokat.

Az OECD és az EU átlagához képest Magyarországon meglehetősen alacsony az oktatásra, a felsőoktatásra és a kutatásra fordított állami finanszírozás, és ezt a helyzetet csak tovább nehezíti a magánfinanszírozás hiánya.

Az új köznevelési, szakképzési és felsőoktatási törvény és a hozzájuk kapcsolódó kormányrendeletek nem szolgálják sem a tudásalapú társadalom kialakítását, sem a foglalkoztathatóság növelését, sem azokat a fejlesztési célokat, amelyeknek megvalósítására a magyar kormány nemzetközi egyezményekben kötelezettséget vállalt, és amelyeknek bevezetésére uniós és egyéb forrásokat is igénybe vett.

*

Az Európai Unió az oktatás területén kevéssé szól bele a tagállamok politikájába, így az Unió szintjén közösen megfogalmazott tervek inkább általános célkitűzéseket tartalmaznak, és nem a kényszerítés erejével, hanem az ösztönzés, a meggyőzés eszközeivel próbálnak változásokat indukálni a tagországokban. Mivel az európai szabályozás ezen a területen a tagállamok hatáskörében hagyja a döntések jelentős részét, a magyar kormányzatnak lehetősége nyílik arra, hogy a közoktatás, a szakképzés és a felsőoktatás területén retorikai eszközökkel fedje el azt a tényt, hogy politikája valójában az európai értékekkel és az európai fejlesztési törekvésekkel ellentétes irányba halad. Miközben a közös uniós célok között az oktatás minden szintjén mennyiségi és minőségi fejlesztés szerepel, valamint központi jelentősége van az egyenlő esélyek biztosításának, az Orbán-kormány nem veszi figyelembe ezeket a szempontokat: oktatáspolitikai intézkedései az oktatásra fordított költségek csökkentésére, a középosztályi érdekek érvényesülésére, az oktatási ágazat ideológiai-politikai átszabására és a kormányzati centrum hatalmának növelésére irányulnak.

A jelenlegi kétharmados parlamenti többség törvényhozási hiperaktivitása, a törvényekből kimaradó fontos kérdések kormányrendeletekben való, ad hoc szabályozása, valamint a különböző kormányzati intézményekben folyó tervdömping áttekinthetetlenné és kiszámíthatatlanná teszik az oktatási ágazat jövőjét nemcsak a közvélemény, de az érintettek számára is. A gondokat tovább növeli, hogy a kormány nem konzultál érdemben a rendszerváltás után kiépült, a közoktatás területéhez kapcsolódó konzultatív testületekkel, a különböző érdekcsoportok küldötteiből álló testületeknek nincs lehetőségük arra, hogy befolyást gyakoroljanak a döntésekre.[1] Az oktatási területre vonatkozó terveket, törvényeket és kormányrendeleteket előzetesen nem vitatták meg, hatástanulmányokkal nem támasztották alá, és egymással nem hangolták össze.

A magyar közigazgatás egyes szintjei, intézményei és funkciói közötti viszonyok is kaotikusak. A szakpolitikai döntéseket nem a megfelelő szinteken, a tényleges folyamatokhoz közel és azok ismeretében hozzák meg, hanem a lehető legmagasabb szinten. Más közigazgatási területekhez hasonlóan az oktatási ágazat esetében is olyan eljárásrend épült ki, hogy a szakpolitikai ügyek intézésében nem a szubszidiaritás elve érvényesül, hanem a politikai centrum akarata. Az oktatásra vonatkozó törvények, kormányrendeletek és kormányzati tervek a szakpolitikai szempontokat alárendelik a kormánytöbbség politikai céljainak és a központ befolyásának maximalizálását irányozzák elő. Minden döntés a legfelsőbb hatalmi központba került, így az oktatási terület minden szereplője a központtal való közvetlen alkudozásra, kijárásra van kényszerítve.

Mindezek következtében az oktatási törvények, a kormányzati tervek és intézkedések (Köznevelési törvény, Szakképzési törvény, Felsőoktatási törvény, Széll Kálmán terv 1-2, Kormányprogram, ENIT[2], NFFI[3] stb.) nem valamely átgondolt és összehangolt fejlesztés építőkövei, hanem ellenkezőleg, a magyar köz- és felsőoktatás visszafejlesztésének lehetőségét hordozzák, és így az EU2020 stratégia fő célkitűzéseivel ellentétes következményekkel fenyegetnek.

A jelenlegi kormány közfinanszírozási prioritásait jól mutatja, hogy a 2012. évi költségvetésben az előző évhez képest „…a szociális kiadások 118 milliárddal (2,4%), az egészségügyi kiadások 61 milliárddal (4,3%), az oktatási kiadások 40 milliárddal (2,9%), a kulturális kiadások pedig 31 milliárddal (14%) csökkentek. Az ezekből összeálló 250 milliárd forintos forráskivonás hatalmas összeg és egy olyan időszakban került rá sor, amikor a GDP nem csökkent.”[4]

A közszolgáltatások területén történő, minden eddiginél erőteljesebb forráskivonás az adott területek elsorvasztását, a meglévő intézmények romba döntését, az általuk kínált szolgáltatások megszűnését fogja eredményezni. A kormány gazdaságpolitikai sikertelenségét többek között a közszolgálatokból való indokolatlan és aránytalan elvonásokkal kompenzálja. Az államépítés, az állami hatalom koncentrálásának növekvő költségeit a közszolgáltatásokra terheli.[5]

„2006 óta csökken az oktatás állami finanszírozása, … az egyik legnagyobb veszteséget pedig szintén 2012-ben szenvedte el az ágazat, mára GDP arányosan példátlanul alacsony szintre süllyedt.”[6]

[7]

Az elmúlt 10 évben az oktatásfinanszírozás belső arányai is megváltoztak, méghozzá „a középfokú oktatás javára és az alsó- és a felsőfokú oktatás rovására.” – írja elemzésében Radó Péter.[8]

[9]

Megítélésünk szerint a jelenlegi kormányzat prioritásai az oktatással kapcsolatos EU2020-as célkitűzések magyarországi érvényesülését nem teszik lehetővé, sőt, kifejezetten akadályozzák.

Az Európai Unió többek között azt várja el tagjaitól, hogy 2020-ig a korai iskolaelhagyók arányát 10% alá szorítsák. A felsőoktatást érintő uniós célkitűzés szerint el kell érni, hogy a 30 és 34 év közötti uniós polgárok legalább 40%-a felsőfokú végzettséggel rendelkezzen. Ugyancsak szoros kapcsolatban van az oktatási és képzési rendszerrel az a célkitűzés, hogy az EU legalább 20 millióval csökkenteni tervezi azok számát, akik nyomorban és társadalmi kirekesztettségben élnek, illetve akik esetében a szegénység és a kirekesztődés reális veszélyt jelent. Az Unió által megfogalmazott 2020-as tervekhez képest a magyar kormány jóval szerényebb vállalásokat fogadott el, de az utóbbi hónapok kormányzati döntései még ezek elérését is nehezíteni fogják.

Az alábbiakban három területen vizsgáljuk meg az EU2020-as vállalások teljesülésének magyarországi esélyeit: a közoktatásban, a szakképzésben és a felsőoktatás területén.

A közoktatás átalakítása és az EU2020 vállalások

Magyarország 2010-ben hatalomra került kormánya az új köznevelési törvény[10] Országgyűlésben történő elfogadtatásával, majd az annak végrehajtását szolgáló tevékenységével alapvetően átalakította, illetve éppen átalakítja a közoktatás rendszerét. E változások azonban nem a társadalom, a gazdaság fejlődését jelentő modernizációt szolgálják. Éppen ellenkezőleg, az átalakulás megkérdőjelezi, hogy a magyar közoktatás rendszere az Európában, illetve a fejlett világban általánosan elfogadott elveknek megfelelően formálódjon. Nagy a valószínűsége annak, hogy a változások következtében a magyar közoktatás színvonala csökkenni fog, a kulcskompetenciák fejlesztését tekintve megtorpannak a már korábban beindult modernizációs folyamatok, és Magyarország nem lesz képes teljesíteni az EU2020 stratégiában vállalt, egyébként is igencsak visszafogott kötelezettségeit sem.

A közoktatás a jellemzően 11, illetve 12 éven keresztül tartó oktatás során Magyarországon is elsősorban a munkaerőpiacra való közvetlen kilépésre, további szakmatanulásra, illetve a felsőoktatásban történő továbbtanulásra készít fel. Általánosabb értelemben a kulcskompetenciák fejlesztésének elsődleges terepe, az egész életen át tartó tanulás előkészítője, illetve minden gyermek és fiatal számára megadja az életben való boldogulásához szükséges műveltségi és neveltségi alapokat. Az oktatás funkcióiról és társadalmi feladatairól szóló világméretű közbeszédben, így az Európai Unió oktatással kapcsolatos dokumentumaiban is elsősorban a munkaerőképző funkció érvényesülése kerül középpontba, ezért e jelentés szintén arra koncentrál, hogy miképpen tudja Magyarországon a 2010-es évtized elején a közoktatás teljesíteni azokat a feladatait, amelyek a munkaerő fejlesztése tekintetében rá hárulnak.

A közoktatással összefüggésben a kormányzati dokumentumokban (pl. a törvénykoncepciókban, vagy a „National Reform Program of Hungary Based on the Széll Kálmán Plan”[11] c. dokumentumban) megfogalmazott helyzetelemzések és feladatkijelölések arra az értékelésre épülnek, hogy Magyarországon jelentős strukturális és minőségi eltérés van a munkerőpiaci igények és a képzés kimenete között. Bár a szakképzés, valamint a felsőoktatás problémáit e jelentés egy-egy külön fejezetében tárgyaljuk, de itt is rögzítenünk kell: a jelenleg hatalmon lévő kormány a teljes oktatási rendszer munkaerőképző funkciójának konkrét érvényesülésével kapcsolatban nem a felmérések és kutatások adataiból, hanem bizonyos gazdasági érdekcsoportok törekvéseiből, valamint saját, ideologikusan átszínezett, a valóság tényeit figyelmen kívül hagyó elképzeléseiből indul ki. Az intézkedések határozottan a képzettségi szint csökkenése irányába mutatnak (az alacsonyabb szintű műveltséget eredményező, kevésbé rugalmas tudással felvértező szakiskolai képzés arányának növelése a középfokú képzésben, a szakiskolai képzésben résztvevők képzési idejének négy évről háromra való csökkentése, a felsőoktatásban résztvevők arányának csökkenését eredményező intézkedések). Ennek felelnek meg a közoktatásban bekövetkezett és még előre látható változások is.

A közoktatás funkcióinak érvényesülésére negatív hatással lesz az érettségivel rendelkező tanulók arányának csökkenése. Ez a folyamat szűkíti a felsőoktatás, valamint az érettségire épülő szakképzés merítési bázisát, csökkenti a munkaerőpiacon jobb esélyekkel boldogulók arányát, míg a nehezebben elhelyezkedők arányát növeli. Növelni fogja továbbá a kevésbé mobilizálható tudással rendelkezők arányát is.

A „National Reform Program of Hungary Based on the Széll Kálmán Plan” című dokumentum is megállapítja[12], hogy az elhelyezkedési nehézségeket a fiatal munkavállalók esetében elsősorban az általános műveltség, vagy az idegennyelv-tudás hiányosságai okozzák. Ám a közoktatás rendszerében bekövetkező változások következtében éppen az általános műveltség, a nyelvtudás, a kulcskompetenciák fejlesztése tekintetében kell számolnunk jelentős problémákkal, ami negatív hatással lesz a munkavállalók felkészültségének alakulására.

Ahhoz, hogy Magyarország megoldhassa súlyos munkaerő-piaci problémáit (elsősorban az Európában egyik legalacsonyabb arányú foglalkoztatottságból adódó nehézségeit), a leendő munkavállalók számára a mainál magasabb színvonalú, de ami fontosabb, más jellegű, más szerkezetű tudást, kompetenciákat kellene biztosítani. Az átfogó, az életben való boldogulást hosszútávon lehetővé tevő kulcskompetenciák fejlesztésére lenne szükség, a fiatalokat az egész életen át tartó tanulásra kellene felkészíteni. Miközben természetesen a kommunikációban, szavakban az iskolai tanulással, a leendő munkavállalók felkészítésével szembeni korszerű igények fogalmazódnak meg, a konkrét intézkedések jó része ezzel ellentétes. Ezek közül a fontosabbak a következők:

A közoktatás irányítási rendszerének centralizálása

Az új köznevelési törvény végrehajtásának következtében a közoktatás irányításának rendszere Magyarországon erősen centralizálttá válik. 1993-tól a közoktatási intézmények döntő többségének fenntartói a helyi önkormányzatok voltak – ezek az intézmények 2013. január 1-től állami irányítás alá kerülnek. Az átalakulás következtében az intézmények várhatóan nehezebben érvényesíthetik majd a nevelési folyamatban a sajátos, helyi igényeket, számos területen (irányítás, tantervek stb.) az intézményeknek központi előírásoknak kell majd megfelelniük. A szakképzésben további központosítást jelent az intézmények kötelező összevonása: megyénként tízezer tanulóig egy szakképző intézmény  működhet, amely a szakiskolákat és a szakközépiskolákat is magába foglalja. E lépésekkel súlyosan sérül az Európában alapvetővé vált szubszidiaritás elve. (Ez az elv a korábbi, és még jelenleg is fennálló irányítási rendszerben is sérült némileg, hiszen számos területen a jogosítványok az önkormányzati rendszerben túlságosan alacsony szintre voltak telepítve, azonban ez sokkal kisebb problémát jelentett, mint amit jelent majd a jelentős mértékű centralizálás.)

A tartalmi szabályozás központosítása

A tartalmi szabályozás rendszerében is jelentős centralizálás következik be. A törvény kimondja, hogy az intézményeknek a tanórák 10%-ának erejéig van lehetőségük az oktatás tartalmának meghatározására, a tanítási idő 90%-át a teljes mértékben centralizált tantervi rendszerben leírt tananyag határozza meg. A kormány elfogadta a Nemzeti alaptantervet[13], amelyben a központilag meghatározott tananyag – mértékadó szakemberek értékelése szerint – egy átlagos iskola számára a teljes tanítási időt kitölti. A tananyag jelentős mértékű meghatározása, az iskolák e téren korábban élvezett szabadságának a szinte teljes mértékű megvonása, és az így központilag előírt tananyag nagy mennyisége jelentős mértékben korlátozza a módszertani szabadságot is. A tanulást jobban szolgáló, jobb eredményekkel kecsegtető, korszerűbb módszerek alkalmazása jelentős nehézségekbe ütközik majd, hiszen a tananyag mennyisége a pedagógusokat inkább hagyományosabb megoldások alkalmazására fogja ösztönözni.

A közoktatást kiszolgáló rendszerek állami kézbe vétele, centralizálása

Jelentős centralizálást hajt végre a kormányzat az oktatáshoz kapcsolódó más területeken is. Így állami kébe veszi a tankönyvterjesztést, korlátozni kívánja a megjelentethető tankönyvek számát, csökkentve ezzel az egészséges verseny feltételeit. Az intézményeket, a pedagógusokat segítő szolgáltatások Magyarországon utóbbi időben megerősödött piacát gyakorlatilag megszünteti azzal, hogy a pedagógiai szolgáltatást teljes mértékben állami kézbe kívánja venni.

Az intézmények és a pedagógusok munkájának értékelése terén az elmúlt két évtizedben fontos változások következtek be, amennyiben megerősödött a jelentős részben önértékelésre épülő minőségbiztosítási, minőségfejlesztési rendszer. Most ahelyett, hogy a pozitív tendenciákra építve a kormány tovább lépne ebben az irányban, létrehoz egy bürokratikus irányítással rendelkező, a fejlesztéssel szemben sokkal inkább ellenőrzésre és minősítésre szolgáló szakfelügyeleti rendszert, amelynek szabályozása, működésmódja egyelőre nem ismert.

A korai iskolaelhagyók arányának alakulása

A köznevelési törvény a tankötelezettség korhatárát 18-ról 16 éves korra csökkenti, a középfokú iskolatípusok közül a szakiskolában nem négy, hanem három éves képzésben vesznek majd részt a tanulók, és arányuk növekszik a középfokú képzésben résztvevők körében. A tankötelezettségi korhatár csökkentése növeli a korai iskolaelhagyók arányát, a szakiskolai expanzió és a szakiskolai képzési idő csökkentése pedig a középfokon végzettek képzettségének romlását eredményezik, miközben az EU2020 stratégiában éppen az ezzel ellentétes változások igénye fogalmazódik meg.

Fennáll a veszélye annak, hogy Magyarország nem tudja teljesíteni azt a vállalt kötelezettségét, hogy a korai iskolaelhagyók arányát 10% alá csökkentse.

Az esélyegyenlőtlenségek alakulása

A munkaerőpiaci igények kielégítése, illetve a nagyon alacsony foglalkoztatottsági arány növelése szempontjából kritikus szerepe van az alacsony iskolázottságúak helyzete alakulásának. A magyarországi alacsony foglalkoztatottság elsősorban arra vezethető vissza, hogy a legalacsonyabb iskolai végzettségűek nem képesek alkalmazkodni a változásokhoz, körükben igen nagy arányú a munkanélküliség. A probléma csak részben oldható meg azzal, hogy a gazdaságban létrejönnek olyan munkahelyek, amelyek lehetővé teszik e körben a foglalkoztatás növelését, a fontosabb feladat e réteg képzettségének, tanultsági fokának növelése. Mivel az iskolában a leggyengébb eredményeket elérő tanulók egyben azok, akik a leginkább hátrányos helyzetű társadalmi rétegekből származnak, ezért az iskolázottság javításában az esélyegyenlőtlenségek csökkentését szolgáló politikának igen nagy a jelentősége. Ma Magyarországon azonban az esélyegyenlőtlenségek csökkentésének törvényi és politikai feltételei rosszabbak, mint az előző évtizedben voltak. Ennek okai elsősorban a következők:

• A köznevelési törvény számos területen visszalépett a korábban jellemző, az esélyegyenlőtlenségek csökkentésének garanciáit hordozó intézkedések tekintetében.
• Nem tartalmaz garanciákat a látens és manifeszt diszkrimináció, továbbá a szegregáció megszüntetésére, így például – összhangban a 2011. évben módosított antidiszkriminációs törvénnyel – nem tartalmaz szankciókat a szegregációellenes szabályok megsértésével kapcsolatban, többek között nem teremt lehetőségeket a roma származású iskolások mintegy egyharmadára kiterjedő szegregált nevelés megszűntetésére.
• Több intézkedésének mintegy „mellékhatása” az esélyek egyenlőtlenségének növekedése.
• A törvény intézkedéseinek egy része a leginkább hátrányos helyzetben lévő tanulókat sújtja. Fontos, az előző időszakban számukra biztosított jogokat és lehetőségeket vesz el. A képzési lehetőségek szűkülése is elsősorban a hátrányos helyzetűek pozícióit gyengíti.
• A hátrányos helyzetű csoportokba tartozó tanulók integrált nevelését, az inkluziót ugyan nem akadályozza meg a törvény, de annak működését nem garantálja.

A sajátos nevelési igényű gyermekek és fiatalok helyzete

A köznevelésről szóló törvényben és a 2011-ben erről zajló vitában kiemelt szerephez jutott a társadalmi szolidaritás egyik fő célcsoportja, a sajátos nevelési igényű tanulók köre. Ezzel együtt azonban a törvényben deklarált, illetve a tényleges bánásmód tekintetében a szegregált szakellátás hagyományai tértek vissza. Megtorpant a tárgyi eszközöket, illetve humán erőforrásokat illető „akadálymentesítés” az intézményekben. Az ily viszonyok közt fokozódó „rideg integráció” máris kikezdte az integráció, az inklúzió presztízsét. Ehhez társult a magyar társadalomban fokozódó intolerancia a „másságok” iránt. A fogyatékos gyerekek visszakerülnek gettóikba, romlik társadalomba illeszkedésük esélye, az inklúzióra vállalkozó intézmények presztízse csökken, az e téren korábban kibontakozott innováció lényegében elsorvasztásra ítéltetett.

A közoktatás változásainak hatása a felsőfokú végzettségűek arányát tekintve

A középfokú iskolatípusok közül a felsőoktatásban való továbbtanulásra is felkészítő jellegűek tanulólétszám-arányának csökkenése veszélybe sodorhatja Magyarország EU2020 stratégián belüli azon vállalásának teljesítését, hogy a 30-34 éves korosztályban elérjük a felsőoktatási végzettséggel rendelkezők tekintetében a 30%-os arányt. De ha 2020-ra az elérni kívánt arányszám biztosítható is lesz, megvan a veszélye annak, hogy az új köznevelési törvény intézkedései, továbbá az éppen ezekben az években foganatosított jelentős forráskivonás a felsőoktatásból „megteszi hatását”, és 2020-at követően a felsőoktatási végzettségűek aránya ismét csökkenni fog.

A kulturális intézményrendszer lepusztulásának hatása az oktatásra

A forráshiány, a tulajdonviszonyok és fenntartói viszonyok rendezetlensége, a feladatkivonások a vonatkozó jogszabályokban, nemkülönben a „kultúrharcos” ideológiai preferenciák a közművelődés, a kulturális intézményrendszer helyzetét, a működés minimumális feltételeit veszélyeztetik, különösen vidéken, kisvárosokban, falvakban, illetve bizonyos intézményekben (pl. múzeumok, közgyűjtemények). A bevétel fokozására kényszerített maradék intézményrendszer szolgáltatásainak szakmai szintje romlott, a gyermekszolgáltatásokhoz való hozzáférést immár a vagyoni helyzet határozza meg. Az iskolának, a „közműveltség” közmegegyezéses kialakításának nyújtott segítség esélyei csökkentek.

E lepusztulásnak különös vesztese a két-háromszáz többcélú, integrált közoktatási-közművelődési komplex intézmény, az ún. „általános művelődési központok”, amelyek nyugati minták nyomán a 70-es években terjedtek el az országban. A tulajdonviszonyokban bekövetkező radikális változások miatt ez az egész életen át tartó tanulás jegyében működő, nemzeti kincsként számon tartható, sok esetben építészetileg is innovatívként értékelhető intézményrendszer ellehetetlenül. Az oktatási szolgáltatás államivá válik, az óvoda önkormányzati fenntartású marad, a közművelődés ezekkel ellentétben piacosodik. A három tulajdonostípus „ötvözetéből” lehetetlen a mai jogszabályok szerint működőképes intézményt létrehozni. Ilyen viszonyok között értékei eltűnhetnek a magyar oktatás és közművelődés világából.

*

A szakképzési reform és az EU2020 vállalások

Az iskolai rendszerű szakképzés és a foglalkoztathatóság

Az a tény, hogy a szakképzési reform bemutatására az EU2020 célkitűzések foglalkoztatási fejezetében (23. pont) kerül bemutatásra, jól tükrözi a reform szemléletét: a szakképzésnek elsősorban aktuális gazdasági szempontokat kell figyelembe vennie, az oktatási/nevelési szempontok másodlagosak.

A Széll Kálmán terv 2.0 bevezetője szerint „A szakképzésben a változtatások azért történnek, hogy a képzési szerkezet a szakirányok és a létszámok vonatkozásában is a gazdaság igényeihez igazodjon, illetve az versenyképes tudást tudjon nyújtani a fiataloknak.”

A konkrét intézkedések azonban ténylegesen nem szolgálják sem a foglalkoztatottság bővítését, sem a fiatalok versenyképes tudáshoz juttatását.

A reform maximálisan figyelembe veszi a gazdasági kamara kritikáját a jelenlegi szakképzési rendszerrel[14] szemben. A kritika a közismeret visszaszorításán és a gyakorlat mennyiségének növelésén keresztül az azonnal hasznosítható, a piac pillanatnyi igényeinek megfelelő szaktudás megszerzését célozza.[15]

A „gazdaság igényeinek megfelelő szakképzés” célját már a szocialista kormányzat is kitűzte. A közoktatási törvény 2009. évi módosítása alternatívaként lehetővé tette az ún. előrehozott hároméves szakképzés indítását, amelyben az általános iskola után azonnal egy meghatározott szakma elsajátítása kezdődhet meg. A 2011. évi köznevelési törvény csak általánossá teszi a szakiskolai képzésnek ezt a formáját. Emellett nyomatékosítja, hogy a szakiskolában csak annyiban folyhat egyáltalán közismereti képzés, amennyiben az az adott szakma elsajátításához szükséges. [16]

Ugyancsak a szocialista kormányzat alatt tették lehetővé a gazdaság szereplőinek, hogy az ún. Regionális Fejlesztési és Képzési Bizottságok tagjaiként meghatározzák, milyen szakképesítések megszerzését finanszírozza az állam. A 2011. évi szakképzési törvényben lényegileg csak annyi a változás, hogy regionális helyett megyei szint szerepel, és hogy a megyei bizottságok javaslata alapján a kormány határozza meg rendeletben „megyénként azon szakképesítések és szakközépiskolai ágazatok körét, amelyekre vonatkozóan a szakképző iskola fenntartója… költségvetési hozzájárulásra jogosult”[17]

2010 óta ösztöndíjjal is elő kívánják segíteni az ún. hiányszakmák – vagy a gazdaság által igényelt szakmák – tanulását.

Ez a megközelítés sem rövid, sem hosszú távon nem célravezető.

A szakképző iskolának fél évszázadnyi munkaerő–piaci jelenlétre kellene felkészítenie. A fiataloknak a szakképzés során egy adott szakma elsajátítása mellett a munkaerőpiacon kiemelt fontosságú szakmafüggetlen kulcsképességeket, a szakma változásainak követéséhez, a szakmaváltáshoz szükséges rugalmasságot is meg kellene szerezniük. Ezt nem szolgálja a képzési idő négyről három évre csökkentése, és az, hogy alig van lehetőség a szigorúan vett szakmai kompetenciák mellett mással is foglalkozni: a kötelező kerettanterv szerint a testnevelésen kívül rendelkezésre álló tanítási idő kevesebb mint egynegyede a közismereti óraszám.

Kutatások egyértelműen bizonyítják, hogy egy adott térség szakképző iskoláiban megszerezhető/finanszírozható szakképesítések korlátozása még rövidtávon sem szolgálja a gazdaság fejlődését.[18] A gazdaság által igényelt szakmák három-öt évre előre nem határozhatóak meg kellő pontossággal. A megyei szintű tervezés ráadásul ellentmond a mobilitás követelményének. Mindemellett tudomásul kell venni, hogy óriási a pályaelhagyók aránya, a végzettek többsége már a végzést követő években a szakképesítésétől lényegesen eltérő területen helyezkedik el. Ez megkérdőjelezi a „hiányszakmákat” tanulók anyagi ösztönzésének hatékonyságát, és mindenképp indokolja, hogy a szakmunkások a képzés során ne kizárólag a saját szakmájukban hasznosítható kompetenciákat szerezzenek.

A statisztikák egyébként is azt mutatják, hogy a hiányszakmákkal rendelkezők körében alig kisebb a munkanélküliség a hasonló szintű végzettséggel rendelkezők átlagánál. A lényeges kulcsképességek hiánya az elhelyezkedést a „jó szakmával” rendelkezők esetében is lehetetlenné teszi. Azok viszont, akik kedvük szerint, szívesen tanulnak szakmát, olyan képességekhez juthatnak, amit akkor is hasznosítani tudnak, ha tanult szakmájukban nem tudnak elhelyezkedni.[19]

A gazdaság igényeihez való tényleges illeszkedést akadályozza az is, hogy a szakképző iskolák számára is kötelezővé teszik központi tantervek használatát – nemcsak a közismereti, hanem a szakmai képzésben is. Ettől az iskolák maximum 10 %-ban térhetnek el. Ez a keret nem teszi lehetővé a helyi igényekhez – például egy nagy foglalkoztató igényeihez – való alkalmazkodást, és nehézkessé teszi a szakma változásainak követését a képzésben.

A szakképzés tartalmának változásán túl a reform deklarált célja a szakiskolai képzésben résztvevők arányának növelése az érettségit adó iskolában tanulók rovására. A kormány ettől is a foglalkoztathatóság növelését várja.

A munkanélküliségi statisztikák azonban nem támasztják alá a szakmatanulásnak a középiskolai végzettséggel (az érettségit adó képzésben való részvétellel) szembeni előnyét. Az érettségivel rendelkezők munkanélküliségi rátája jobb, mint a kizárólag szakiskolában szerzett szakképesítéssel rendelkezőké. [20]

A jelentés hangsúlyozza, hogy a szakiskolát végzettek lehetőséget kapnak arra, hogy nappali képzésben két év alatt érettségit szerezzenek. A szakiskolai képzés alacsony (max. 33 %) közismereti tartalma alapján ez gyakorlatilag nem lehetséges, hiszen a három év alatt egy évnyi közismeretet szereznek meg, ráadásul ez nem is a középiskolai tananyagot meghatározó Nemzeti Alaptanterven alapul.

A szakképzés másik „ágát”, a szakközépiskolát a reform kevésbé érinti, de a változás iránya hasonló. A szakközépiskolákban is csökken a nem szakmai ismeretek aránya, és az eddigiekkel ellentétben a szakközépiskolai képzésnek deklaráltan nem célja a nem szakirányú továbbtanulásra való felkészítés. A merev kerettantervi szabályozás a szakközépiskola kifejezetten a szakma elsajátítását célzó érettségi utáni szakképző évfolyamán se teszi lehetővé a munkaerő–piac (helyi) igényeihez való rugalmas alkalmazkodást.

A szakközépiskolákban folyó szakképzésből a reform kiveszi az ún. felsőfokú szakképzést. Ilyen kétéves képzés eddig szakközépiskolákban és egyetemen is folyhatott, 2013-tól viszont csak az egyetemeken folyhat. Mivel a kutatások szerint az egyetemeken folyó képzések részvevői sokkal kisebb százalékban helyezkedtek el a szakképesítés megszerzése után (részben, mert nem kaptak kellően gyakorlati képzést, részben, mert az egyetemek a továbbtanulásra ösztönözték őket),[21] az intézkedés munkaerő–piaci szempontokkal nem indokolható. A jelentésből sokkal inkább az látszik, hogy az intézkedés célja az EU2020 indikátorainak formális teljesítése: a változatlan tartalmú képzést elvégzők a jövőben nem a felső középfokú, hanem a felsőoktatási végzettséggel rendelkezők számát gyarapítják.

Mindezek alapján cáfolnunk kell azt az állítást, hogy a szakképzés reformja a foglalkoztathatóságot javítja. A modern felfogás[22] szerint a foglalkoztathatóság javítását nem a képzettségek oldaláról, hanem a kompetenciák oldaláról kell megközelíteni, a reform pedig ellene hat a gazdaság által díjazott kompetenciák megszerezhetőségének.

A jelentésben és a szakképzési törvényben is kiemelten szerepel a pályatanácsadás. Ez üdvözlendő, de a vonatkozó törvény megjelenéséig nem lehetünk biztosak abban, hogy mi lesz az elsődleges célja: a pályairányítás, a gazdaságnak fontosnak gondolt pályák megismertetése vagy az életpálya-építési kompetenciák megszerzése, a döntések segítése. Előbbit támasztja alá, hogy a pályaorientáció fejlesztését célzó TÁMOP 2.2.2 projekt második szakaszában fontos szerep jut a Magyar Kereskedelmi és Gazdasági Kamarának.

A felnőttkori szakképzés és a foglalkoztathatóság

A foglalkoztathatóság és a szakképzés összefüggését a felnőtt szakképzés vonatkozásában is érdemes megvizsgálni.

A kormány által elfogadott szakképzési koncepció felnőttkorban is az iskolai rendszerű szakképzést, illetve az iskolák által folytatott felnőttképzést preferálja. Ezen a területen van egy pozitív fejlemény: iskolai rendszerű képzésben az első szakképesítés megszerzésének ingyenességét a nappali rendszerű képzésről kiterjesztették az esti és levelező képzésre is. Kérdés, hogy mennyire lesz ez valóban választható lehetőség, finanszírozza-e majd az állam az igényeknek megfelelő számú osztály indítását.

Az iskolák és felsőoktatási intézmények preferálása a felnőttképző intézményekkel szemben elsősorban a központosítási törekvésekhez illeszkedik, nem szolgálja a felnőttképzés alapvető céljait. A képző cégek általában rugalmasabbak az iskoláknál, gyorsabban alkalmazkodnak a piac igényeihez, és jobban figyelembe tudják venni a tanulók közötti különbségeket is. A minőségbiztosítási, fogyasztóvédelmi szempontok érvényesítése fontos, de más módon is megoldható lenne.

A felnőtt szakképzés lehetőségeit szűkíti a modul rendszerű vizsgáztatás megszűnése. A komplex vizsga lehetetlenné teszi az új szakképesítések tanulásánál a korábbi vizsgaeredmények beszámítását. A hamarosan megjelenő új Országos Képzési Jegyzék is szűkíti a felnőttképzésben megszerezhető szakképesítések körét.

A pillanatnyi piaci igényeket nem az iskolai, hanem a felnőtt szakképzésnek kellene kiszolgálnia. Ezt a szerepet eddig sem töltötte be eléggé, de félő, hogy e téren tovább szűkülnek a lehetőségek. A vállalkozások saját munkavállalóinak képzését vissza fogja vetni, hogy a korábbiakkal ellentétben ennek költségeivel nem csökkenthető az államnak fizetendő szakképzési hozzájárulás.[23] A támogatott, munkaerő–piaci célú képzések jelentésben jelzett felfutására pedig a valóságban eddig még nem került sor.

A szakképzési reform és a korai iskolaelhagyás

Az EU2020 egyik célkitűzése a korai iskolaelhagyás mérséklése. A Széll Kálmán terv 2.0 állításával ellentétben a szakiskolai képzés átalakításával az iskolát szakképzettség és érettségi nélkül elhagyók száma a reform hatására nem csökkenni, hanem növekedni fog. Nem bizonyítható az az állítás, hogy a szakiskolai tanulók lemorzsolódása a kilencedik évfolyamon azért volt magas, mert itt nem volt a hagyományos értelemben vett szakmatanulás. Azok, akik az általános iskolában sikertelenek voltak, az ún. előrehozott szakképzés során is lemorzsolódnak. A lemorzsolódást az innovatív tanítási módszerek, a segítő szakemberek alkalmazása, a mentorálás tudja megakadályozni. A Széll Kámán terv 2.0 ugyan ez irányba mutató intézkedéseket is felsorol, azonban a gyakorlat azt mutatja, hogy az innovatív kezdeményezések támogatás hiányában a túlélésért küzdenek, és az egyéni bánásmódnak a központosítási törekvések sem kedveznek. Az azonban nyilvánvaló, hogy a tankötelezettségi korhatár 16 évre csökkentése biztosan növelni fogja azok számát, akik szakképesítés megszerzése nélkül hagyják el az iskolát.

A magyar felsőoktatás átalakítása és az EU2020-as vállalások

A 2012-ben bejelentett kormányzati intézkedések, illetve kiszivárogtatott elképzelések arra engednek következtetni, hogy a magyar kormány a felsőoktatás mennyiségi és minőségi fejlesztésével szemben a visszafejlesztés, az elsorvasztás irányába halad. A magyar kormány EU vállalásainak nincs igazán tétje, a felsőoktatás jelenlegi átalakításának következményei csak 2020 után fognak megmutatkozni. Az EU által elvárt fejlesztések trendjével ellentétben a hallgatói létszám, a felsőoktatás kibocsátása a jelenlegi szinthez képest jelentősen csökkenni fog.

Az államilag finanszírozott keretszámok csökkentése, a radikálisan megemelt önköltség, a szabad munkavállalást korlátozó diákszerződések és a súlyos eladósodást maguk után vonó diákhitel-konstrukciók a fiatal korosztályok jelentős része számára elérhetetlenné és vállalhatatlanná teszik a felsőoktatásban való részvételt. A fiatalok helyzetét tovább nehezíti egy igazságos tandíj- és ösztöndíjrendszer hiánya.

A felsőoktatási szektor egészét megrendítették és elbizonytalanították a súlyos forráskivonások és a radikális szerkezetátalakításról szóló kósza hírek, amelyek intézmények összevonását, megszüntetését vetítik előre, egymás ellen hangolva a különböző szakok, tudományágak, térségek intézményeit és azok dolgozóit az „oszd meg és uralkodj” elve alapján. Mindezeket a változásokat a kormányzat a szakértők, érdekképviseletek és a résztvevők megkérdezése nélkül, kész tényként vezette be; nem készültek hatástanulmányok, nem folytak és nem folynak szakértői egyeztetések, olyan intézményes keretek közt zajló konzultációk, amelyeken megfelelő információk birtokában vehetnének részt a társadalmi partnerek.

A diplomások arányának alakulása

Az EU2020 felsőoktatásra vonatkozó terveihez képest a magyar vállalások eleve meglehetősen minimalisták. Az EU a diplomások arányát 40%-ra tervezi emelni a 30-34 éves korosztályban. Magyarország megelégszik avval, hogy a 2010-es 25,7%-ról mindössze 30,3%-ra emelkedjen ez az arány (ebből a nők esetében 30,7% már 2010-ben is teljesül).

Ennek a vállalásnak nincs semmilyen előremutató értéke, hiszen már teljesültnek tekinthető, mivel az érintett korosztály már bent van a felsőoktatásban, és várhatóan sikeresen meg is fogja szerezni a diplomáját. (Viszont jól jelzi a kormány cinikus hozzáállását az EU előirányzatokhoz.)

A magyar kormány aktuális intézkedései és tervei (radikális keretszámcsökkentés,  forráskivonás, intézmények összevonása) azon a téves feltevésen alapulnak, hogy Magyarországon diplomás túlképzés van. Ezzel a közkeletű hiedelemmel szemben az OECD  alább idézett adataiból kiderül, hogy a magyar diplomások népességen belüli aránya elmarad az OECD és az EU átlagtól, és az idős korosztálytól a fiatal felé haladva az elmaradás tovább növekszik.[24]

A magyar és a nemzetközi adatok összehasonlításából az a következtetés vonható le, hogy a felsőoktatásban való részvétel már most is túl alacsony Magyarországon, és a kormány intézkedéseinek következtében ez az arány a jövőben még tovább fog csökkenni.

Ugyancsak ellentmond a diplomások túlképzésére vonatkozó hiedelemnek az a tény, hogy a frissen végzett diplomások átlagban 2,4 hónap alatt találnak állást Magyarországon. Ezt mutatja az alábbi ábra [25]:

Széles körben elterjedt az a megalapozatlan vélekedés is, hogy a diplomások között magas a munkanélküliség, és magában a kormányprogramban is azt olvashatjuk, hogy „a jelenleg a felsőoktatásban szerezhető diplomák felére nincs piaci kereslet”. Ezzel szemben a különböző szintű iskolai végzettséggel rendelkezők között a diplomások munkanélküliségi aránya a legalacsonyabb. A statisztikák világosan mutatják, hogy a munkanélküliségi arány és a hosszú távú munkanélküliség az alacsony végzettségűek vagy szakképzettség nélküliek körében a legmagasabb. A diplomával rendelkezők megélhetési viszonyai is kedvezőbbek, mint az alacsonyabb végzettségűeké: több mint kétszer annyit keresnek, mint a diplomával nem rendelkezők.

A kormánypropaganda – a „szociális konzultáció”[26] eszközével is élve – megerősítette és továbbfejlesztette a közvéleményben elterjedt téves hiedelmeket. Azt sugallja, többek között, hogy a  jogászok, a közgazdászok, a társadalomtudományi szakemberek, valamint a bölcsészek államilag finaszírozott képzése fölösleges pénzkidobás, a munkanélküliek szaporítása. Saját felsőoktatási politikájáról pedig azt a látszatot kelti, hogy az a szükséges, hasznos képzéseket fogja támogatni és fejleszteni az előbbiek rovására. A tények mindezzel szemben azt mutatják, hogy „[a] változtatások során annál több helyet kapott egy tudományterület,

• minél magasabb a képzés költsége,
• minél kevesebbet keresnek a diplomások,
• minél kisebb arányban foglalkoztatják őket és
• minél később találnak munkát.”[27]

A felsőoktatás folyamatban lévő átalakításának megértéséhez fontos adalék a kormány azon szándéka, hogy privilegizálni akar egy körülhatárolt társadalmi réteget: „igazodva a 2011-ben megkezdett felsőoktatási megújulás víziójához, jelen dokumentumban előirányzott átalakítás is hozzá kíván járulni a magyar nemzeti középosztály és magasan kvalifikált, széles látókörű értelmiség minőségi és mennyiségi gyarapodásához….”[28] Az ún. „magyar nemzeti középosztály” kifejezés a vagyoni-társadalmi-politikai szempontból is már uralkodó helyzetben lévő csoportra utal, amelynek a jelenlegi politikai elit további előnyöket kíván biztosítani, miközben súlyosan megnehezíti a felsőoktatásba való bejutást a hátrányos helyzetű fiatalok számára.

A felsőoktatás és a munkaerőpiac kapcsolata

A jelenlegi kormányzat folyamatosan hangoztatja azt a törekvését, hogy a munkaerőpiac állítólagos igényeihez kell alakítani az oktatást, és különösen a felsőoktatást. Erre hivatkozva drasztikusan lecsökkentette a jogi, gazdasági, társadalomtudományi és bölcsészeti képzési területeken az állami finanszírozású helyek számát az informatikai, műszaki és természettudományi képzés javára. Mindezt előzetes hatástanulmányok, szakértői elemzések nélkül, a munkaerőpiac egyes szereplőinek állítólagos tudására hivatkozva teszi. Számos szakértő, valamint a munkaerő-piaci szereplők egybehangzó véleménye, hogy a munkaerőpiac nem tudja pontosan előre jelezni a munkaerő-szükségletet. Sem a kormányzat, sem a munkaerőpiac képviselői nem rendelkeznek megbízható információkkal a munkaerő-piaci igényekről. Ezeket az igényeket csak a keresetek, az álláskeresés időtartama és a foglalkoztatási arányok tükrözik megbízhatóan. Ezért sem indokolt, hogy a felsőoktatási fejlesztést döntően befolyásoló Felsőoktatási Tervezési Tanácsban és az ún. felsőoktatási pólusok kialakításában aránytalanul nagy szerephez jussanak a munkaerő-piaci szereplők képviselői.

Ugyancsak fontosnak tartjuk hangsúlyozni azt a hosszú távú megfigyeléseken és mérésen alapuló összefüggést, miszerint a magasabb iskolai végzettség terjedése a társadalomban elősegíti a fejlődést, a versenyképességet, a gazdasági, technológiai fejlődést, és egyben a fogyasztásra is kedvező hatással van (lásd például a kulturális fogyasztást, a turizmust, az elektronikus eszközök, számítástechnikai cikkek fogyasztását). A posztindusztriális gazdasági-társadalmi környezetben a tudás szerepe rendkívüli módon megnőtt, egyre magasabb szintű kompetenciákra van szükség. Ahogy a középfokú oktatás általánossá vált a 20. században, úgy mára az általános műveltség átadása egyre inkább a felsőfokú képzés feladatává vált. A globális gazdaság kialakulása, a technológiai fejlődés, a gyorsuló innováció átalakította a munkaerőpiacot: a korábbi ipari munkaerő-kereslettel szemben ma a szolgáltatások, a dematerializált munkatevékenységek kerültek előtérbe, amelyek egyre magasabban képzett munkaerőt követelnek meg. A tudásalapú társadalomba az út nem az oktatás visszafejlesztésén keresztül vezet, a fejlődés azt követeli, hogy az új generációk egyre magasabb arányban juthassanak felsőfokú képzéshez és végzettséghez.

Tudjuk, hogy az oktatás mennyisége és minősége közvetve és közvetlenül is hat a gazdasági fejlődésre. Tudjuk, hogy a felsőoktatás mennyisége és minősége, illetve a gazdasági növekedés között szoros a kapcsolat, a felsőoktatás a társadalmi fejlődés egyik legfontosabb hajtóereje. Ezzel szemben, a magyar kormány által bevezetett intézkedések nem több és jobb felsőoktatást, hanem kevesebb és rosszabb képzést jelentenek.

A felsőoktatás állami finanszírozásának új rendszere és annak következményei

A felsőoktatás költségvetési támogatása Magyarországon idén is csökkent és középtávon is csökkenni fog. „A Széll Kálmán Terv alapján az állami támogatás rendszerén belül az állami ösztöndíj/részösztöndíj és az intézményeknek ezen felül juttatott közvetlen költségvetési támogatás összege középtávon csökken.”[29]

A felsőoktatás finanszírozásának kérdését a kormány kiemelte a Felsőoktatási törvényből, azonban a vonatkozó kormányrendelet a mai napig nem látott napvilágot. Az időközben nyilvánosságra került minisztériumi munkaanyagokból kiderül, hogy az erőforrások tervezett elosztása nem a minőség, nem a verseny szempontjain, hanem kormányzati szelekción fog alapulni.

Az új finanszírozási rendszerről annyit lehetett eddig megtudni, hogy az három pilléren (ösztöndíj-finanszírozás, a fejlesztési támogatások elosztása és a kiemelt minősítés odaítélése) nyugszik, de mindháromban gyakorlatilag kizárólag a kormányzati akarat érvényesül. Ezt egyszerűen illusztrálhatja például az a tény, hogy miközben a kiválóság támogatását a NFFI tervezete: „objektív mutatók alapján” képzeli el, a tervezetben bemutatott rangsorokban fel sem bukkanó Nemzeti Közszolgálati Egyetemnek a kormány kiemelt státuszt készül biztosítani azzal az érveléssel, hogy a „Nemzeti Közszolgálati Egyetem az egyetlen, amely országos hatállyal a közigazgatási, rendészeti és védelmi képzési rendszert képviseli.”[30]

A kormányzat várhatóan a fejlesztés területén sem fogja biztosítani a valóságos versenyt a felsőoktatás intézményei között, hanem saját szempontjai alapján fog szelektálni közöttük: „…azon intézmények fejlesztési tervei, amelyek stratégiai céljai összhangban vannak az ágazati stratégiai célokkal, nagyobb költségvetési és fejlesztéspolitikai támogatásban részesülhetnek.”[31]

Az erőforrások elosztásában nyilvánvalóan kulcsszerepe lesz az újonnan kialakítandó felsőoktatási fejlesztési pólusoknak. A kormányzat bizonyos intézményeket, bizonyos intézményi fejlesztési terveket preferálni, másokat hanyagolni fog. A centrum által nem favorizált tevékenységeket cinikusan az intézményi autonómia keretébe utalja: „A prioritásként kijelölt fejlesztési profilok az FFP költségvetési és uniós támogatásában, az oktatási kormányzat szakpolitikai döntéseiben és a fenntartói intézkedésekben kapnak kiemelt szerepet. Az állami felsőoktatási intézmény az állam által prioritásként nem kezelt egyéb területeken, autonómiája körében, az IFT-ben tervezett módon folytathat fejlesztéseket.”[32]

Nem világos az egyes pólusokhoz rendelt intézmények közötti viszony és az elképzelt integráció foka sem. Felmerül a veszélye annak, hogy az erőforrások pólushoz rendelése szembeállíthatja egymással a mesterségesen összeboronált intézményeket, amelyek majd egymással marakodnak, és a központnál próbálnak előnyökért közbenjárni.

A keretszámok alakulása

Az egyetemre felvehető államilag finanszírozott hallgatók számának radikális és ad hoc csökkentése és a jelentősen megnövelt önköltség nem veszi figyelembe sem a gazdaság szükségleteit, sem a fiatalok hosszú távú életpálya-elképzeléseit, és megingatja a felsőoktatási intézmények helyzetét.

Az államilag finanszírozott keretszámok csökkentése és a megemelt önköltség a fiatal generációk továbbtanulási esélyeit súlyosan érintik. A rosszabb anyagi és kulturális háttérrel rendelkezők kizáródnak a felsőoktatásból, lemondani kényszerülnek a továbbtanulásról, és ez a trend a magasabb társadalmi csoportokból származó, jobb szocio-ökonómiai státusú fiatalok felsőoktatási bekerülésének kedvez. Oktatásszociológiai kutatások eredményei azt jelzik, hogy már most is túl erős a társadalmi struktúra hatása a felsőoktatásba való bekerülésre és a szakválasztásra. A kormány idei és a következő évekre már bejelentett újabb keretszám-csökkentési tervei lehetetlenné teszik az esélyegyenlőség elvének érvényesülését, fékezik a társadalmi mobilitást és növelik a társadalom kettészakadásának kockázatát. A kormány által tervezett háromféle finanszírozási forma (állami ösztöndíj, részösztöndíj, önköltség) bevezetése a hátrányos helyzetű családok gyermekei számára elérhetetlenné teszi a felsőoktatást, a társadalmi egyenlőtlenségek további növekedéséhez vezet.

A 2012-es felsőoktatási keretszámok radikális átalakítása és késedelmes meghirdetése két héttel a jelentkezési határidő előtt derékba törte a középiskolából kilépő fiatalok továbbtanulási elképzeléseit és jelentős részüket elijesztette a felvételi jelentkezéstől. A 2012 tavaszán nyilvánosságra hozott adatok szerint 22%-kal, 31 ezer fővel csökkent idén a felsőoktatásba jelentkezők száma.[33] A keretszám-csökkentés leginkább a lányokat és a fővárosi fiatalokat fogja sújtani.[34]

A kormány által az egyes képzési területenként megjelölt (a tényleges fajlagos átlagos önköltségek szintjéhez közelítő) önköltségi díjak nemzetközi összehasonlításban is nagyon magasak, de különösen aránytalanok az egy főre jutó GDP-hez vagy a magyar átlagjövedelemhez viszonyítva.

Az államilag finanszírozott férőhelyek elosztásánál hátrasorolt intézmények magas önköltségi díjakat kénytelenek megállapítani, és ezért nyilván csökken irántuk a hallgatói kereslet. Ez képzési területek, tanszékek, karok, sőt intézmények megszűnéséhez vezethet, úgy, hogy azt nem a tényleges verseny, hanem az önkényes kormányzati döntések fogják kikényszeríteni. „A magas tandíjak és az ösztöndíjas férőhelyek önkényes központosított elosztása miatt a képzési kapacitásukat állami ösztöndíjas hallgatókkal csak alacsony arányban lefedni képes intézményekben jelentősen csökkenhetnek a hallgatói létszámok.”[35] így „egyes területeken még a magas színvonalú diplomát adó, nagy múltú és nemzetközileg elismert intézményeket is ellehetetleníthetik.”[36]

A rendkívüli módon megemelt önköltségi díjak fedezésére a kormány egy új diákhitel-konstrukciót kíván bevezetni. A szakértők számításai szerint a Diákhitel 2 egyfelől a hallgatók kezelhetetlen mértékű eladósodásához[37], másrészt az államadósság meredek növekedéséhez fog vezetni.[38]

2012-ben az állam a felsőoktatási intézményektől 34 milliárd Ft-ot von el, azaz az előző évi költségvetési összegnél 17 százalékkal kevesebbet juttat nekik.[39] A fenntartói támogatást ráadásul a kormányzat önkényesen osztja el. „Az új rendszerben azonban egyes intézmények és szakok továbbra is kedvezményeket fognak élvezni, míg a többiek halálra, jobb esetben hosszú vergődésre vannak ítélve. A kevesebb pénzt önkényes és kiszámíthatatlan módon osztja majd el a központ a felsőoktatási intézmények között…”[40]

A Nemzeti felsőoktatás fejlesztéspolitikai irányelvei szerint a 2012-es felvételi eljárás során a kormány „az államilag támogatott létszám mintegy 70 százalékát az informatikai, a műszaki és a természettudományi képzési területeken biztosítja. (2011-ben ugyanez az arány csak 48 % volt).”[41]

A felvételi jelentkezések előtt pár héttel megjelent, a keretszámokat a fenti arányoknak megfelelően szétosztó kormányrendelet az MTA több osztálya szerint is igen aggályos. A Magyar Tudományos Akadémia Gazdaság- és Jogtudományok Osztálya és a Filozófiai és Történettudományok Osztálya közös állásfoglalásukban így fogalmaznak: „Felelősséget érezve a továbbtanuló generációért, aggodalommal tekintünk a felsőoktatási keretszámok drasztikus szűkítésére a jogi, gazdasági, társadalomtudományi és bölcsészeti területen. A hazánk életében meghatározó jelentőségű szakmai kultúra jövője, a szakmai utánpótlás biztosítása, a fiatalok pályaválasztási szabadságának megőrzése érdekében javasoljuk a döntéshozóknak, hogy a legelső alkalommal elvégezhető átcsoportosítással emeljék meg a jogi, gazdasági, társadalomtudományi és bölcsészeti szakterület államilag támogatott felvételi keretszámát, érvényre juttatva a társadalmi és gazdasági hatékonyság elvét.»[42]

A Filozófia és Történettudományok Osztálya 2012. január 27-i, az MTA elnökéhez intézett levelében kijelenti, hogy „a számszerűen leszorított felvételi kereteken belül a természettudományi és műszaki területek előnyben részesítése diszfunkcionális lesz, ha olyan tanulmányi utakra kényszeríti a fiatalokat, melyek követelményeinek nem tudnak eleget tenni és nem is motiváltak.” Ugyanebben a dokumentumban az akadémikusok azt állítják, hogy az említett kormányrendelet „a társadalmi viszonyok vizsgálata nélkül abból a megalapozatlan feltételezésből indul ki, hogy a humán felsőoktatás végzettjei (kulturális azonosulásukkal és kitekintésükkel, nyelvtudásukkal és kifejezőkészségükkel, szociális érzékenységükkel és hatékonyságukkal) nem találnak munkalehetőséget a fejlődő piacgazdaságban”.

Az akadémikusok által az év elején megfogalmazottak óhajok maradtak. Az április végén nyilvánosságra hozott „A nemzeti felsőoktatás fejlesztéspolitikai irányai” című háttéranyagból kiderül, hogy a kormány tartja magát a korábbiakhoz, sőt, az eddiginél is centralizáltabb kézi vezérlést, „intézményenként megállapított központi hallgatói létszámelosztás”-t tervez: „…az oktatásért felelős miniszter a képzési területi ösztöndíjas keretszámokat, szükség szerint szakokra lebontva intézményekre osztja a törvényben meghatározott döntés-előkészítési eljárás és tartalmi szempontok figyelembe vételével.”[43]

Véleményünk szerint a fiatal generációk pályaválasztási irányát nem hatalmi eszközökkel és ad hoc kormányzati döntésekkel kell befolyásolni, hanem korszerű ismereteket és eszközöket felvonultató színvonalas alsó- és középfokú oktatással, felkészült, az új tudományos és kulturális eredmények iránt nyitott tanárokkal, a fiatalok érdeklődését felkeltő oktatási tartalmak és formák széleskörű kínálatával.

A hallgatói jogok sérülése

A felvételi keretszámok késedelmes meghatározása, az államilag finanszírozott helyek radikális csökkentése és a hallgatók önköltséges hozzájárulásának drasztikus növelése néhány héttel a jelentkezési határidő előtt diákok tízezreinek továbbtanulási terveit húzta keresztül.

Ugyancsak súlyosan csorbítja az államilag finanszírozott hallgatók jogait az ún. „hallgatói szerződés”, amely őket a felsőoktatásban eltöltött idő kétszereséig magyarországi munkavállalásra kötelezi. Az erre vonatkozó kormányrendelet ellentmond a munkaerő szabad áramlására vonatkozó, a Lisszaboni Szerződésben szereplő alapelvnek, valamint emberi jogi kérdéseket is felvet. Ez a korlátozás azért is megkérdőjelezhető, mert csak a végzett hallgatókra vonatkozó kötelezettséget állapítja meg, miközben nem garantálja, hogy az állam megfelelő munkalehetőséget tud és fog biztosítani a diplomás fiataloknak.

Szabó Máté alapjogi biztos a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciájának kérésére megvizsgálta a kormányrendeletet, és megállapította, hogy az aránytalanul korlátozza a hallgatók önrendelkezési jogát, valamint a munka és foglalkozás szabad megválasztásához való jogát. Ezért állásfoglalást és a kormányrendelet hatályba lépésének haladéktalan felfüggesztését kérte az Alkotmánybíróságtól.

A magyar kormányzat intézkedéseinek egyik legsúlyosabb következménye az, hogy a jelenleg érettségizettek között drasztikusan megemelkedett azok aránya, akik nem jelentkeztek magyar felsőoktatási intézménybe, hanem elhagyják az országot. Ez az arány egyes gimnáziumokban a 25-50 %-ot is eléri. A fiatalok mobilitása önmagában véve örvendetes jelenség, de ha ezt a mozgást a költségtérítés vagy a hallgatói szerződés előli menekülés motiválja, akkor annak Magyarország nem haszonélvezője, hanem kárvallottja lesz.

A felsőoktatás-politika a romastratégia ellenében hat

A felsőoktatásba bekerülők számának csökkentése és finanszírozásuk korlátozása ellehetetleníti a magyar EU-s elnökség alatt kidolgozott és elfogadott romastratégiát is. A magyarországi szociológiai kutatások a roma lakosság egyre növekvő leszakadását jelzik: iskolai végzettségük jóval alacsonyabb, mint a többségi lakosságnak, és ebből következően munkaerőpiaci helyzetük is igen rossz. A kormány több intézkedése (pl. a tankötelezettség 16 éves korra leszállítása, a szakiskolai expanzió) ugyancsak az esélyegyenlőtlenséget növeli, és szinte lehetetlenné teszi a gazdasági, kulturális és szociális szempontból igen hátrányos körülmények között élő roma fiatalok felsőoktatásba való bekerülését. A romák társadalmi helyzetének és társadalmi megítélésének javítását nagyban segítené, ha az állam elősegítené a roma értelmiség kialakulását. A jelenlegi felsőoktatási szabályozás ezzel ellentétes irányban halad, így a roma értelmiség hiánya állandósul.

Az önkényesen lecsökkentett keretszámok, a felemelt költségtérítés, az új felsőoktatási pólusok rendszere ellehetetlenítheti egyes felsőoktatási intézmények működését, régiók, kistérségek egyetlen felsőoktatási intézményének felszámolásával járhat, tovább növelve a társadalmi-területi egyenlőtlenségeket és korlátozva a kitörési esélyeket.