Magyar kultúrpolitikai nap Berlinben
Október 12-én a Berlini Művészeti Akadémia (Akademie der Künste, Berlin), az Akadémiák Európai Szövetsége (European Alliance of Academies) és német Szövetségi Állampolgári Oktatási Hivatal (Bundeszentrale für politische Bildung) szervezésében magyar kultúrpolitikai napot szerveztek a Művészeti Akadémia hanseatenwegi központjában a fenti címmel. A program a magyar uniós soros elnökség kapcsán azt járta körül, hogy milyen lehetőségei maradtak a nem kormánypárti magyar kulturális intézményeknek és szereplőknek 14 év autokratikus kormányzás után. Én az Oktatói Hálózat delegáltjaként vettem részt a programon.
A koradélutántól éjfélig tartó rendezvény filmes, színházi, zenei, irodalmi eseményekből és kerekasztal-beszélgetésekből állt. Tóth Kinga hangköltészeti produkciója, Bán Zsófia felolvasása, Kelemen Kristóf performansza, Göndör László színházi előadása, a Dakoda Trió koncertje és a Magyarázat mindenre vetítése között a közönséget is bevonó beszélgetések folytak a kulturális intézmények lehetséges stratégiáiról és túlélési esélyeiről, illetve a művészek egyéni dilemmáiról és életútjairól.
Az első beszélgetésen Nagy Gergely újságíró moderálásával arról beszélgettünk Erőss Nikolettával, az Off-Biennálé Budapest egyik alapító-vezetőjével és Szabó Györggyel, a Trafó alapítójával és előző igazgatójával, hogy az Orbán-rendszer konszolidációja közepette milyen mozgástere maradt még az állami támogatást alig vagy egyáltalán nem kapó intézményeknek. Elsősorban a művészeti intézményekről volt szó, de szóba került az egyetemek alapítványosítása és az állami fenntartású felsőoktatási intézmények lehetetlen anyagi helyzete is. Próbáltuk arra is terelni a beszélgetést, ami talán ennek a rendezvénynek az egyik rejtett indoka lehetett, hogy a nyugat-európai politikai folyamatok akár a közeljövőben a magyar demokráciadeficithez hasonló következményekkel járhatnak sok olyan országban, amelyik eddig védve érezte magát. A hozzászólások alapján az volt a benyomásom, hogy a német közönség továbbra is egzotikumként tekint a közelmúlt magyar politikatörténetére. Ugyanakkor az mindenki számára világos volt, hogy a demokratikus elveknek elkötelezett intézmények fennmaradása az autokratikus rendszerekben elsősorban nemzetközi összefogással lehetséges.
A másik kerekasztal résztvevői, Vonnák Diána író, antropológus, Kelemen Kristóf színházcsináló és Ladányi Jancsó Jakob filmes azokról a tapasztalatokról beszéltek, amelyeket kétlaki művészként szereztek. Ennek a beszélgetésnek a moderátora a budapesti Goethe Intézet igazgatója, Miriam Bruns volt. A közönségkérdések némelyike azt sugallta, hogy a Menni vagy maradni? kérdést a nyugat-európaiak egy része továbbra is szeretné a kelet-európai értelmiség tragikus dilemmájaként látni, ami arra vall, hogy a mostani helyzetet az államszocializmus mintájára gondolják el. A résztvevők, harmincas éveikben járó művészek megnyilatkozásai azonban inkább arra vallottak, hogy értelmiségi-művész generációjuk számára az áldozatszerepbe kényszerülés majdnem akkora teher nyugaton, mint a munkájukat korlátozó hazai politikai viszonyok. Nyilván ez a magyarországi kulturális élet ellehetetlenítését nem menti, de itthonról és Nyugat-Európából is látni kell, hogy felnőtt egy olyan generáció, amelynek legalábbis a rátermett és szerencsés tagjai valóban európai polgárok, és nemcsak fizikai, de szakmai értelemben is jóval könnyebben mozognak a határokon keresztül, mint az elődeik.
Gács Anna
