2012 novemberében Magyarország országgyűlése elfogadta a 2012. évi CLXVII törvényt, amely 2013. január 1-jével lépett hatályba. A törvény címe: „Egyes törvényeknek a XX. századi önkényuralmi rendszerekhez köthető elnevezések tilalmával összefüggő módosításáról.” A fogalmi tisztázatlanságoktól hemzsegő törvény szerint az önkormányzatoknak szükség esetén a Magyar Tudományos Akadémiától kell állásfoglalást kérniük arról, hogy a közterületek egyes névadói összefüggésbe hozhatók-e korábbi önkényuralmi rendszerek megalapozásával vagy működtetésével. 2013 áprilisában a Magyar Tudományos Akadémia 24 oldalas, nevekre és fogalmakra bontott állásfoglalásban húzta meg a törvényes és a törvénytelen névadás határait. A közvéleményből nagy felháborodást kiváltó állásfoglalástól már a készítésében részt vevő szakértők maguk is elhatárolódtak, aláhúzván egyfelől, hogy nem szakmai, hanem kifejezetten politikai indíttatású jogszabályra kellett alapozniuk javaslatukat, kiemelvén másfelől, hogy az MTA vezetése, önhatalmúlag és utólagosan, módosított is az általuk készített listán.
Ahogyan arra elemzők és történészek sokasága rámutatott, mind a törvény, mind az annak szellemében fogant lista nyilvánvalóan több sebből vérzik. A szakértői állásfoglalás számos alkalommal igen összetett életutat bejáró embereket ítél meg nyilvánvaló ideológiai egyoldalúsággal, hiszen önkényuralmi rendszerek előkészítőiként szinte kizárólag a baloldalhoz köthető történelmi személyiségekről esik szó. A történelmi helyzetek komplexitását brutálisan leegyszerűsítő rendelkezés nyilvánvalóan nem képes kezelni azt a tényt, hogy az önkényuralmak előkészítésében és szolgálatában betöltött szerepek megítélése nem elintézhető egy igennel vagy egy nemmel, arról már nem is beszélve, hogy a magyar történelemkönyvek lapjain olyan alakok egész sokaságát találhatjuk, akik életük egyik szakaszában tiszteletreméltó, más szakaszaiban viszont kifejezetten elítélendő szerepet játszottak (gyakran egy és ugyanazon közéleti ideáltól vezéreltetve). A „köztársaság”, a „szabadság”, a „terv”, a „partizán” és további kifejezések „demokratikus” szabványosítása pedig abszurd, történettudósokhoz méltatlan, sőt, éppen a magyar történelem sötétebb korszakait idéző mondatokat írat le a szakértőkkel.
A tartalmi kifogásoknál is súlyosabban esik azonban a latba a Magyar Tudományos Akadémia nyilvánvaló szereptévesztése. A magyar tudományosság első számú letéteményese a kormányzat felől érkező pénzügyi és politikai nyomás kontextusában olyan feladatot vállalt magára, mely bizton nem tartozik kompetenciájába. Az Akadémia által kijelölt szakértők a tudományosság objektív hangján szólva vindikálják maguknak a jogot nyilvánvalóan politikai indíttatású ítéletek meghozatalára. Könnyű belátni: nem másról van szó, mint a tudományos struktúra csúcsán álló intézmény politikai instrumentalizálásáról, s ennek rövid- és középtávú veszélyei felmérhetetlenek. Ha a történész-szakma enged a kormányzat politikai zsarolásának, könnyen a teljes hitelvesztés állapotában találhatja magát.
Az Oktatói Hálózat – a magyar felsőoktatásban dolgozó oktatók autonóm szerveződése, melynek tagjai elkötelezettek a magyar közélet demokratikus jellegének megőrzése iránt – tiltakozását fejezi ki az ellen, hogy a kormánypártok a saját ideológiai érdekeiknek megfelelő emlékezeti kánon létrehozásának feladatát álszent módon az Akadémiára próbálják testálni. Ennél is szomorúbbnak látjuk azonban, hogy a Magyar Tudományos Akadémia vezetése a tudományos logikával összeegyeztethetetlen kormányzati felkérést nemcsak elfogadta, hanem a lehető legszervilisebb módon hajtotta végre. Nem kétséges, hogy a tudományos intézményeknek nyújtott támogatásért cserébe az állam – mintegy megrendelőként – jogosult bizonyos feladatokat szabni a tudomány világának képviselőire. Mindez azonban nem menti fel a történészeket a tudományos normák betartásának kötelezettsége alól.
