Az április 27-én elfogadott törvényekkel a Fidesz öt intézmény híján kisajátította a magyar felsőoktatást. A kormányzó elit létrehozott 11 új egyetemfenntartó alapítványt és külön törvénnyel biztosítani akarja ezek örökös fennmaradását. Itt az ideje, hogy összegezzük a lerohanás által eddig okozott és a jövőben várható károkat, és rámutassunk az átalakítás valódi természetére, egyre inkább világossá váló tényleges céljaira.
Az alapítványi fenntartók birtokába került egyetemek autonómiája teljes mértékben megsemmisült, ezzel kiteljesítve a felsőoktatásban tíz éve zajló autonómia-szűkítést. Ezt a miniszterelnök április 30-i rádióinterjúja tette a leginkább egyértelművé: azt várja a kuratóriumoktól, hogy az általa megfelelőnek tartott eszmei irányba vezessék az egyetemeket: „És ezért én nem tudok jó szívvel javasolni senkit sem ilyen kuratóriumba, aki egyébként egy internacionalista, globalista szemléletű ember, mert akkor az egyetemeket is ebbe az irányba vinnék el.” A miniszterelnök szavai nem hagynak kétséget afelől, hogy az egyetemeket is a kultúrharc terepévé kívánja tenni, és afelől sem, hogy ezt a kuratóriumokra mint fenntartói testületekre kívánja bízni. Márpedig az egyetem nem a hatalmi eszközökkel folytatott harc, hanem a szellemi eszközökkel folytatott vita terepe lehet csak, a fenntartónak pedig még az Alaptörvény értelmében sem lehet ideológiai szempontú befolyása az egyetem munkájára. Ahol egyetemi autonómia akár csak csírájában is létezik, ott az oktató- és kutatómunka tartalma egyrészt az egyes egyetemi polgár oktatási, kutatási és tanulási szabadságára tartozik, másrészt ahol nem individuális döntésekre van szükség, ott az egyetem választott testületeinek van erre jogosultsága.
Az alapítványok fenntartói szerepe két alapvető tekintetben különbözik az állam eddigi, minisztérium által gyakorolt fenntartói szerepétől: egyrészt a felsőoktatási törvény többszöri módosítása folytán a kuratóriumok jóval erősebb jogokkal rendelkeznek, mint az állami fenntartó, másrészt pedig a kormánnyal, a minisztériummal és a miniszterrel ellentétben nincsen politikai felelősségük, nem válthatók le se választásokon, se másképp. (A miniszterelnök említett interjúja cinikus módon éppen ezt hangsúlyozta az átalakítás mellett szóló érvként.) Kizárólag anyagi felelősséggel tartoznak az egyetem gazdálkodásáért, ez pedig a tartalmi kérdésekben érvényesíthető erős befolyásukkal együtt előrevetíti azt, hogy az egyetemek oktatást, kutatást érintő stratégiai döntéseiben a financiális szempontok el fogják nyomni a szakmai és kulturális szempontokat. A sokat emlegetett, alapítványi formában működő élvonalbeli amerikai magánegyetemek helyett, ahol ezer biztosíték van az akadémiai szempontok elsőbbségére és a működés nonprofit jellegére, ez sokkal inkább a másod-harmadvonalbeli, forprofit diplomagyárak modelljére emlékeztet.
Az egyetem alapítványi kiszervezésével elveszett az egyetemi oktatók közalkalmazotti jogállása, és nem került helyébe semmi, ami garantálhatná egyrészt az oktató- és kutatómunkához, az akadémiai szabadság gyakorlásához szükséges biztonságot, másrészt az oktatás és kutatás műhelyeinek stabilitását, folytonosságát. A kormány a zsarolás és fenyegetés mellett sosem látott pénzeső ígéretével vette rá a kiszemelt egyetemek közvéleményének jelentős részét a „modellváltás” támogatására. A pénzeső forrását az EU helyreállítási alapjából felvett kölcsön jelentette volna, bőséges lehetőségeket nyújtva a pénzek szokásos megdézsmálására. Ez az elképzelés azonban néhány hét alatt megbukott, miáltal a csábító ígéretek megalapozatlanságára is fény derült. Maradt a munkajogi kiszolgáltatottság, és még a megígért béremelés is bizonytalanná vált.
Összességében tehát a jelenlegi rendszer urainak ideológiai, politikai és gazdasági térfoglalása zajlik, azzal a nem titkolt céllal, hogy a felsőoktatási szféra feletti uralmukat előbb-utóbb elkerülhetetlen politikai bukásuk utáni időkre is biztosítsák. A folyamat következtében pedig egy olyan pszeudo-egyetemi világ születik, ahol szabadon és önállóan dolgozó oktatók és kutatók helyett kiszolgáltatott, engedelmességre kényszerített oktatók hasonlóan engedelmes végrehajtókat képeznek kritikus és kezdeményező értelmiségiek helyett.
Elvárjuk minden demokratikus erőtől, hogy közösen lépjenek föl a kialakult helyzet felszámolásáért, azért, hogy a felsőoktatás állami intézményrendszere a köz, nem pedig egy szűk hatalmi elit politikai, ideológiai és gazdasági céljait szolgálja. A változásokban érintett kollégáinknak, és mindenkinek, aki felelősséget érez a magyar felsőoktatásért, azt üzenjük, hogy addig sem szabad feladni, amíg ez meg nem történik. Az egyetemnek, azaz az oktatók és hallgatók közösségének ezután már azért is harcot kell vívnia, hogy valódi egyetem módjára létezhessen, de ez a harc nem reménytelen és kilátástalan. A „modellt váltó” egyetemeken több, nem is sikertelen példa van már arra, hogy a jogaikért és érdekeikért kiálló oktatói és hallgatói közösségeket az egyetemek új földesurai kénytelenek partnerként elfogadni. Ebben a helyzetben felértékelődik az összefogás, az autonóm szervezkedés és különösen a szakszervezetek szerepe. Felhívunk minden egyetemi polgárt arra, hogy vegyen részt a küzdelemben és támogassa ezeket a szervezeteket és mozgalmakat.
