Még magasról nézvést
Megvolna az ország.
Werbőczi utódok
Foldozzák, toldozzák.
Ezt írta Ady Endre, a falusi nyomor elől Amerikába menekülőket siratva és az ország katasztrófáját jósolva. Nem hittek neki. A boldog békeidők úri világa azt hitte, örökké tart. Ady a röghöz kötő Werbőczi hiábavalóságát idézte meg: akinek itt nincs helye, megélhetése, az úgyis elmegy – csak az ország marad puszta utána. Ma nem jobbágyokról, falusi nincstelenekről szól a történet. Ma a diákság, a fiatalság legfelkészültebb része hagyja itt az országot. A hatalom üres és hazug hazafiaskodással meg gazdasági fenyegetéssel akarja itthon tartani őket, de csak tetézi a bajt: aki egyetemre akar járni, az már nem diploma, hanem érettségi után megy el. Mi a megoldás: lezárni a határokat és magunkba zárkózni, vagy olyan, élhető és nyitott országot teremteni, ahol a vándorlás természetes és kétirányú? Úgy tűnik, a magyar kormány választott: a bezárkózás mellett döntött. Az oktatásügy vezetése minduntalan Klebelsberg Kunóra szeret hivatkozni, pedig jobban illenék hozzájuk példaképnek Kollonich Lipót esztergomi érsek, aki Rákóczi tanúsága szerint az országot rabbá, koldussá és katolikussá akarta tenni. Az oktatásüggyel ez történik, az egyetemekkel csak egy kicsit másképp, mint a közoktatásban. A rabság nálunk nem az egységes központi irányításba való nyílt betagozást jelenti, csak azt, hogy az egyetem gazdasági ügyeit – és van-e olyan ügy a díszdoktorok avatásán kívül, ami nem gazdasági ügy is egyben? – egy államilag kinevezett teljhatalmú csinovnyik irányítja majd, aki még az oktatási kormányzatnak sincs alárendelve, hanem csakis a gazdaságinak. De még a névlegessé váló hatalmú rektor személyéről is az egyetem véleményére fittyet hányva dönt a miniszter. A koldussá válás, az nemcsak terv, az már megvalósult. A felsőoktatás zsugorítása a cél – addig fogyasztanak bennünket, amíg bele nem férünk az előre kiszabott, méretünknél három számmal kisebb ruhába. Hogy ezt élve kibírjuk-e, az nem olyan fontos. A jelszó a minőség, ezért kell minden olyan intézményt, amely valamennyire is mérhető minőséget produkál, drasztikus létszámleépítésre kényszeríteni és a minőségi munka minden lehetőségétől megfosztani. Nem kell annyi diplomás – Dél-Korea helyett, ahol arányosan majdnem kétszer annyian tanulnak érettségi után tovább, mint nálunk, jó példát lehet találni egy fél országgal északabbra.
A katolikusság helyén ma az állami ideológia áll. Igazán nem akarnám senkinek a hitét bántani, de hát nem is a személyes hitről van itt szó: ez az ideológia manapság politikai kereszténykedésből, etnocentrikus nacionalizmusból, Európa-ellenességből és mindenféle még sötétebb eredetű főzetekből van összekutyulva. Ennek indoktrinációját nem tették felsőoktatási feladattá, az egyetemeken egyelőre nem lesz hit- és erkölcstan, nem is kell. Elég a kritikai gondolkodást, az értelmiségképzést háttérbe szorítani, elég minden eleven vitát „nem politizálunk, tanulunk!” jelszóval ledorongolni, elég az univerzitásból szakemberképezdét csinálni. Azoknak a gyakran hangoztatott ostobaságoknak, hogy az egyetemnek a munkaerőpiac pillanatnyi igényeihez kell igazodnia, ilyen élük is van.
Mi lesz mindebből? Megvalósul-e a négymillió betanított munkás Magyarországa? A faluban, ahová el szoktam bújni a világ elől, amikor tehetem, már alig van munkaképes korú és állapotú ember. Rokkantnyugdíjas szomszédomnak a fia Hollandiában autószerelő. Arról a vidékről mindenki elmegy, aki tud – nem kell ehhez diploma. A területi egyenlőtlenségek pedig csökkenhetnek úgy is, hogy egész Magyarország Észak-Borsod lesz.
Árvult kastély gondját
Kóbor kutya őrzi,
Hivasd a törvénybe,
Ha tudod, Werbőczi.
