Levél az oktatókhoz

Kedves Kollégák!

A nyár ebben az évben igazán sok izgalmat tartogat a számunkra. Mire szeptemberben visszatérünk az egyetemre, nem tudhatjuk, hogy létezik-e még a szak, amelyet tanítunk, hogy egyetemnek, alkalmazott tudományok egyetemének, vagy főiskolának hívják-e az intézményünket és, ami a legfontosabb nem tudhatjuk, kit is nevez ki a miniszter az újonnan létrehozott konzisztóriumba, aminek ismereteink szerint egyetlen célja van: a felsőoktatás költségeinek lefaragása, mégpedig az egyetemi önállóság teljes kivégzésével.

Persze egy kicsit túloztunk: A szakjaink csak 2016-tól szűnnek meg: a nemrég megjelent kormányrendeletnek megfelelően 21 alap- 37 mester- és 2 osztatlan képzés nem indulhat el vagy nevezik át a következő év szeptemberétől.[1] Hogy az átnevezett képzésekkel mi lesz? Vajon akkreditált képzésnek számítanak-e a már futó programok vagy sem? Ki tudja, a minisztérium szerint ilyen apróságok nem tartoznak ránk. Persze nem panaszkodhatunk, új képzések is indulnak 2016-tól: hogy miért pont azok, amik, mi ezeknek a tartalma, és miben különböznek az előző szakoktól, egyelőre rejtély. Nyilvánvalóan, ehhez sincs köze a felsőoktatás oktatói gárdájának.

A többi tulajdonképpen igaz: a felsőoktatási törvény módosításának tervezete tartalmazza mindezt, a módosítások pedig, ha elfogadják azokat – és hát erős vár a mi kormányunk – szeptember elsejétől életbe lépnek.

A változások nem lepnek meg bennünket: jól illeszkednek azokba a tendenciákba, amiket 2010 óta, illetve még korábbról tapasztalunk.

A kezdet az amúgy sem túl jó állapotú magyar felsőoktatásból történő forráskivonás volt. Míg 2006-ig a felsőoktatásra fordított pénz még a GDP 1%-a körül mozgott 2006 után stabilan az alá került[2] 2011-től azonban drasztikus csökkenés következett be: 2013-ra a felsőoktatásra fordított pénz a GDP 0,5-6%-ra csökkent és azóta is ezen az értéken áll. Hiába növelték a 2014-ben valamivel a felsőoktatás támogatását, az ma még mindig nem éri el a 2009-es szintet. Sőt, a finanszírozás egyre jelentősebb hányada ún. költségvetési fejezeti finanszírozás, és nem valamilyen normatív vagy intézményesített, kiszámítható mechanizmus eredményeképpen kerül meghatározásra.[3] Ez azt jelenti, hogy a csökkenő és egyre önkényesebben osztogatott támogatás is kevesebb, mint 200 milliárd forint. Összehasonlításképp: Matolcsy György unortodox közgazdaságtan-oktatási programja 200 milliárd forintból gazdálkodik. Stadionokra a 2015-ös költségvetés 118 milliárd forintot szán.[4]

A második tendencia az autonómia megnyirbálása: a kancellári rendszer tavalyi bevezetésével tulajdonképpen a felsőoktatási intézmények önállósága majdnem teljesen megszűnt: a kancellár nem a rektor, hanem a miniszter alá tartozik, döntési joga van minden szigorúan vett gazdálkodási kérdésben és egyetértési joga minden olyan kérdésben, amelynek gazdasági vonzata van. Ezt fejeli meg 2015 szeptemberétől a konzisztórium intézménye, amely a stratégiai kérdésekben és a gazdasági relevanciával bíró kérdésekben gyakorol előzetes egyetértési jogot: azaz addig nem születhet döntés a szenátusban ezekben a kérdésekben, amíg a konzisztórium rá nem  üti a pecsétjét…

A konzisztórium pedig 5 tagú: a rektoron kívül a kancellár és három miniszteri delegált a tagja.

Mindezt  egy kettős ideológia hivatott alátámasztani. Eszerint egyfelől közelíteni kell egymáshoz a felsőoktatást és a munkaerőpiacot, ami azt jelentené, hogy nincs is szükség ennyi diplomásra, hanem pillanatnyi lobbiérdekeknek megfelelően, inkább a kétkezi munka felé kell terelni a fiatalokat. Az egy cseppet sem számít, hogy a diplomás munkanélküliség töredéke a szakmával nem rendelkezőkének és harmada a szakiskolát vagy szakközépiskolát végzettekének.

Másrészt a kormányzat mérhetetlen bölcsességénél fogva eldönti, mely szakmák lesznek hasznosak a magyar népnek és keresettek a munkaerőpiacon. A diplomák közül pedig az értékes, amelyik termel. Mondjuk traktorokat, de mindenképp valami kézzelfogható dolgot. (A társadalom például nem ehető és nem fogható meg, így nincs szükség társadalmi tanulmányokra vagy kulturális antropológiára). A képzésbe belépő diák – de még inkább a megrendelő cég – lehetőleg már a tanulmányok kezdetekor tudja, hogy mit kap majd a 3 vagy 5 év végén kézhez, milyen munkakörben dolgozik majd, és mennyit keres. Hogy ez egy idejétmúlt koncepció, ami még a mérnökképzésben sem állja meg a helyét, nemhogy a fizikusok vagy a bölcsészek esetében? Hogy a felsőoktatást nem lehet közvetlenül a munkaerőpiac pillanatnyi érdekeinek alárendelni, hiszen a képzés 3 vagy 5 éve alatt számtalan dolog változik a gazdaságban, a munkaerőpiacon vagy a politikában. Új innovációk születnek, új trendek indulnak el, jön egy válság, egy kormány megy…

Ebben a megközelítésben a bölcsész, jogász, közgazdász, antropológus, vagy más társadalomtudományi végzettség még kevesebbet ér. Hiszen azok a fránya bölcsészek (vagy mik) nem átallanak más szakmában elhelyezkedni, mint amit tanultak! Sőt, állítólag még csak rendesen elhelyezkedni sem tudnak és nem is keresnek eleget! Hiába cáfolja ezt minden empirikus vizsgálat, és hiába az a helyzet, hogy az őket alkalmazó cégeknek pontosan a humán végzettséggel járó képességekre, rugalmasságra van szüksége! 

A képzéseket tehát a kormányzati bölcsességnek megfelelően farigcsálják, a keretszámok diszkriminatív meghatározásán keresztül (40 szak jutott erre a sorsra, köztük a jogász, közgazdász és nemzetközi tanulmányok képzések), valamint újabban a szakstruktúra rendeleti átalakításával, egy tollvonással keresztülhúzva a Magyar Akkreditációs Bizottság és a szakokat létrehozó és működtető oktatók többéves munkáját.

A másik ideológiai mantra a felsőoktatás költséghatékony működtetése, ami – a közhiedelemmel ellentétben – nem azt jelentené, hogy az intézmények felelős gazdálkodást folytatnak, hanem azt, hogy a kevesebb pénzből több munkát és névlegesen magasabb teljesítményt kell kihozni. Mindezt a fenntartó szoros felügyelete-irányítása alatt.  Ez oda vezet, hogy veszélybe kerülnek a kis szakok, az oktatásban nagyobb teher hárul a tanársegédekre és adjunktusokra (az ő óraszámuk változatlan marad, míg a docenseké és egyetemi tanároké csökken), ugyanakkor elhárul az akadály bármilyen többletfeladat munkaköri feladatként való kiszabása elől. Ez azt jelenti, hogy ezekért a feladatokért plusz juttatás sem adható. Így lehet spórolni a bérköltségeken, hiszen az egyetemi oktatók bére már így is az eget verdesi. (Emlékeztető: egy tanársegéd nettó jövedelme havi 114 000 Ft, a bérek érdemben 2008 óta nem változtak).

Nem feledkezhetünk meg arról a célról sem, hogy a felsőoktatási stratégia szerint a magyar felsőoktatásnak a legjobbak közé kell kerülnie 2030-ra. A kormány ezt a célt sajátos módon, egyetlen intézmény kiemelt támogatásával kívánja elérni. A favorit a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE), amely a „versenyben” minden esélyt megkap, miközben a többi intézmény lassan tönkremegy vagy eljelentéktelenedik. A Nemzeti Közszolgálati Egyetem bevételei között az állami támogatás mértéke majdnem 60% (A többi egyetem esetében ez átlagosan 35%).[5] A Nemzeti Közszolgálati Egyetemet külön rendeletekben mentesítenek a szakindítás követelményei alól, és nem mellesleg időről időre megpróbálják elérni, hogy néhány szakot csak az NKE indíthasson. Az sem számít, hogy mindez nem eredményekhez, hanem végzetes kontraszelekcióhoz vezet majd. A kontraszelekciótól pedig egyenes út vezet a zsákutcába, ahogy azt már Bibó (tudják, az a jogász és politikai gondolkodó, akiről a Miniszterelnök úr és barátai által alapított szakkollégiumot elnevezték) is megírta egykoron.[6]

Sorolhatnánk még, de a közpolitikai akarat már ennyiből is látható, ahogy az eredmény is: egyre kisebb költségvetésből, egyre nagyobb munkavállalói terhekkel működő, centralizált és növekvő versenyhátránnyal küszködő felsőoktatás.

A kormány apránként adagolja a mérget és minden kanálnyit orvosságként akar beadni. Mi pedig, bár tudjuk, hogy méreg, úgy teszünk, mintha valami kellemetlen, ám hatástalan lötty volna. Ezáltal mi is építjük a rendszert.

Mi lenne, ha most az egyszer nem vennénk be a mérget?

A legújabb törvénymódosításról valószínűleg július 6-án vagy 7-én szavaz a Parlament. Mi ott leszünk, és elmondjuk, hogy nem tetszik a kontraszelekció, nem tetszik a felsőoktatás kivéreztetése és nem tetszik, hogy erősen a kormány és a baráti egyetem felé lejt a pálya.

A szavazás napján a Kossuth téren bemutatjuk, milyen az a meccs amit a kormány ránk akar kényszeríteni. Tarts velünk!

Oktatói Hálózat

Veszélyben az Egyetemeink Csoport