Máté András: Karok és rendek – felsőoktatás, politika, ellenállás

Print Friendly, PDF & Email

Miután a felsőoktatásnak az első részben szerepelt kiváló szakértőivel konkurálni nem szeretnék, lévén a felsőoktatásnak csak szereplője, nem pedig kutatója, ide pedig egy civil szakpolitikai szerveződés tagjaként hívtak meg, azzal próbálkozom, hogy a felsőoktatás-politika szereplőinek mozgásáról adjak valamilyen leírást – szintén amatőr módon, hiszen politológus sem vagyok, de ezzel talán itt kevésbé teszem ki magam annak a veszélynek, hogy a profik rám pirítanak. Nem szeretnék viszont az utolsó egy évre, a saját szervezetem működésének idejére szorítkozni.

Az ötletet, amely a címadáshoz segített, Geréby György barátomtól kölcsönöztem – ő írta le az intézmények viselkedését a bolognai reform idején a „rendi ellenállás” terminussal. Azt hiszem, az ötlet jóval általánosabban találó, mint eredeti gazdája gondolta volna – az intézményes szereplők viselkedésének leírására a történelemből a feudális társadalmakkal kapcsolatban ismert fogalmak elég tág körben alkalmazhatóak. Ami a legutóbbi hetekben történt és éppen most történik, azt például jól leírhatjuk úgy, mint a feudális anarchia felszámolását és az abszolutisztikus rend helyreállítását. Az ellenállás megszűnt, az uralkodó előtt hűbéresei meghódolnak, és várják, hogy ki-ki érdeme szerint, személyre szólóan megkapja jutalmát, avagy büntetését – ezért aztán igyekeznek hűségük tanújelét adni és felszámolják, de legalábbis lecsendesítik a mindenféle szabadon portyázó hadakat. Rend lesz és nyugalom, lassanként mindenki megtudja, mire számíthat – még ha nem is lesz túlzottan boldog tőle.

A felsőoktatás jelenének, de még inkább kívánatos jövőjének a leírásában használatos egy másik narratíva is, amelynek kulcsfogalmai a piac, a verseny, a kereslet, a kínálat. Néha egészen meglepő helyeken is lehet ezzel találkozni. Például G. Fodor Gábor és Kern Tamás kis tanulmánya a Századvég Alapítvány számára lényegében lefekteti annak a centralizált, a központi akarat és a nemzeti ideológia szolgálatára hivatott felsőoktatási rendszernek az alapelveit, aminek a kiépítése éppen folyik, de közben vadul dobálódzik olyan kifejezésekkel, mint munkaerő-piaci kereslet, versenyképesség és társai. A Nemzeti Felsőoktatási Rendszerbe bele nem férő intézményeket pedig egyenest tiszta piaci viszonyok közé kívánja helyezni, az állami támogatás minden lehetősége nélkül. Sőt, ha úgy vesszük, Miniszterelnök Úr elhíresült vágyálma az önfenntartó felsőoktatásról is ezt jelentette volna: a felsőoktatás éljen abból, hogy a szolgáltatásaiért a megrendelő fizet. Ugyan ha jól értem, most már nem aktuális ez az ügy, de azért ne feledkezzünk meg róla. Ott bújik meg benne ugyanis a kisördög: ki itt a megrendelő, aki a cechet állja, és ki a felhasználó? Melyiküknek mi a szerepe abban, hogy létrejön-e az ügylet?

 Bár lehet, hogy eddig úgy hangzott, továbbra sem szeretnék a posztmodern bűvkörébe kerülni. Nem gondolom, hogy ez a két narratíva egyenrangú és egyformán jogosult. Amellett szeretnék érvelni, hogy a magyar felsőoktatás viszonyainak leírására a piaci narratíva félrevezető, súlyosan eltorzítja a valóságot – és egy kicsit, részben implicite, amellett is, hogy ha a feudális viszonyrendszerként írjuk le, abban minden metaforikussága ellenére, az analógiák korlátozott érvényességének dacára, mégiscsak több igazság van. Félreértés ne essék, nem arról fogok beszélni, hogy jó lenne-e, ha a magyar felsőoktatás nagyobb mértékben, esetleg teljes mértékben piaci módon működne. Erről sokat lehetne vitázni, és a jelenlevők közül sokan olyanok is, akik a mai helyzet megítélésében többé-kevésbé egyetértenek, különböző véleményen lennének. De ebbe nem szeretnék belemenni – csakis arról lesz szó, hogy a mai helyzetben miért nem piacszerű az sem, ami annak látszik, vagy egyesek annak mondják.

Előtte azonban kell egy-két szót mondanom arról, hogy mire gondolok, amikor piacról beszélek. Ezzel persze megint csapdába csaltam magam, hiszen itt túl sok a közgazdász… Nem akarok szabatos definíciót adni, hanem tényleg csak körülírom, mire gondolok. Nos, mindenekelőtt a piacról, mint szabályozási mechanizmusról van szó. Tehát egy visszacsatolásos értékelési módról, amelyben egy áru, vagy esetünkben egy szolgáltatás produkálója abból tudja meg, hogy érdemes-e neki egy produktummal előállnia, esetleg bővítenie a kínálat mennyiségét, vagy ellenkezőleg, szűkíteni vagy leállni, hogy milyen volt eddig az általa kínált szolgáltatás iránti kereslet – tehát nem előre tudja meg, kell-e az, amit kínál, hanem utólag, de ezt, mint információt a tevékenysége további folytatásában felhasználhatja. Életben maradása és jóléte pedig elsődlegesen a keresleti oldal elégedettségétől függ, tehát attól, mennyire rugalmasan tud alkalmazkodni az igényekhez és azok változásaihoz.

Menjünk tehát először vissza a bolognai reform idejébe. Az akkori minisztérium úgy gondolta, hogy a hallgatók után járó támogatások – plasztikusan csúnya szóval a fejkvóták – rendszere kiváltja, hogy az intézmények a képzési kínálatukkal versenyezzenek a hallgatókért. Az intézmények ellenben úgy döntöttek, hogy a kínálat tartalma tekintetében nem kívánnak egymással versenyezni, azt pedig a legkevésbé kívánják, hogy a hallgató válogasson, mondjuk a két képzési szint között szakterületet vagy intézményt váltson. Ezért szakok szerint precízen meghatározták, hogy mi legyen egy adott termék, mondjuk, a piréz filológia alapszakos képzés tartalma – ez pontosan az iparűzés céhes formájának felel meg. A piac szabályozó szerepe tehát a kínálat alakításából ki lett zárva, az intézmények között csak abban lehet különbség, hogy ugyanazt milyen minőségben, vagy netán mennyire kedvező körülmények között tudják kínálni. Az indok erre a céhesítésre a minőség védelme volt – attól tartottak nagyon sokan, hogy a kínálat felszabadítása a hallgatóságot a kevés erőfeszítést igénylő képzések felé tereli, és a színvonalas, nagy szakmai potenciállal rendelkező intézmények vagy a saját nívójukat is kénytelenek lesznek leszállítani, vagy elszegényednek, kiürülnek. Akik ezt vallották, azok tehát úgy tekintették, hogy a hallgatóság, vagy legalábbis a zöme nem a tudásért, hanem a papírért megy a felsőoktatásba. Nem tudom, hogy így van-e, a semmit nem bizonyító egyéni tapasztalatok legalább annyira szólnak ez ellen a vélemény ellen, mint mellette. Az mindenesetre tény, hogy az így kialakult felállásban a nagyobb presztízsű intézmények viszik el a hallgatókat a többiek elől. A jelentkezők annyira ezek – és főleg a budapesti intézmények – felé tendálnak, hogy eddig is folytonos beavatkozásra volt szükség a tendencia ellensúlyozására. Annak ellenére viselkednek így, hogy azok az intézmények, amelyek jobban válogathatnak a hallgatók között, mégiscsak magasabb követelményeket tudnak támasztani. A probléma azonban, amellyel a felsőoktatás valójában szembekerült, nem az egyik vagy a másik intézményfajta jóléte, hanem az, hogy a kínálat nem alkalmazkodik a felhasználók, a hallgatók nagyon sokféle igényéhez, képességéhez és egyéb diverzifikáló tényezőjéhez.

A legutóbbi napok hírei azt mutatják, hogy a kormányzat erre a problémára már két megoldást is talált – együttesen bizonyára működni fognak. Először vegyük az újdonságot. Az intézmények három rendbe osztásáról van szó, tehát ezután nem egységesen lesz meghatározva, hogy mit kínálhatnak, hanem rendi besorolás szerint. Ezt a besorolást természetesen nem a felhasználók, hanem a fő megrendelő és fizető, az állam fogja meghatározni, mégpedig a saját értékelése és a munkaerő-piaci szükségletekről alkotott véleménye szerint. Pontosan tudjuk, hogy az utóbbi csak egyfajta ideologikus hivatkozás, hiszen számos esetben, többen is bizonyították, hogy amit a kormányzat a munkaerő-piaci szükségletekről indoklásképpen állít, amikor valamilyen átstrukturálást próbál beindítani, annak többnyire az ellenkezője igaz. (És akkor még mindig félretettük az összes indokolt kételyt azzal kapcsolatban, hogy a jelenleg lemérhető munkaerő-piaci igények mennyire kell, hogy alakítsák az öt év múlva kibocsátandó és még harminc év múlva is munkában lévő leendő diplomások szakválasztását.) A besorolás minőségi faktoráról is kötve hiszem, hogy a tudás kvázi-piacán való sikeresség fogja elsődlegesen meghatározni – inkább a céh, az egyes intézmények és a felsőbbség közötti alkura gondolnék. Emellett persze megjelenhetnek a leendő rendszer működésében különféle piacszerű elemek. Az említett tanulmány pl. bevezetendőnek tartja a voucher-rendszert, amelyben a leendő hallgató az államtól a képzési költségeire elnyert támogatás választása szerint viszi valamelyik intézményhez – csak éppen olyan szépen be lesz szabályozva, hogy ki jut voucherhez, és hova viheti, hogy a választás jelentősége eltörpül. A felsőoktatásnak mindenféle piacszerű, kvázi piaci szabályozásánál probléma, hogy nem ugyanaz az, aki a szolgáltatásért fizet és az, aki igénybe veszi – hacsak nem a százszázalékos hallgatói finanszírozás valósul meg. De ez utóbbit valójában még az önfenntartó felsőoktatás szlogenje sem tartalmazta. Mint kiderült, azt is úgy kellett érteni, hogy minden hallgatóért fizet valaki – kiért önmaga, kiért az állam. Egy ilyen vegyes modellben az a valódi kérdés, hogy a szolgáltató kinek az igényeihez milyen súllyal alkalmazkodjon, és az állam igényeinek elsődlegessége biztosítható akár a voucher-, akár az önköltség/állami ösztöndíj/diákhitel-rendszerben – nem vitás, hogy ez sikerül is a jelenlegi kormányzatnak. Abban sincs kétségem, hogy meg fog valósulni a minőséginek nyilvánított felsőoktatás lényegében teljes körű állami igazgatása mellett a nem állami felsőoktatás teljesen „piacivá tétele”, ami adott esetben nem jelent mást, mint a támogatás megvonását. Ami ugyan kétségtelenül ki fog váltani bizonyos piaci értelemben racionális magatartásokat – akár jó ez, akár nem -, de elsődlegesen mégis arról szól, hogy az állam a felsőoktatásra fordított adófizetői pénzekből nem a tanulni szándékozó állampolgárt, hanem a neki – az államnak – kedves intézményt támogatja.

A másik módszer a leendő hallgatók sokféleségének, a felsőoktatás iránti kereslet sokrétűségének kezelésére, mint tudjuk az, hogy ennek a keresletnek egy részét egyszerűen levágjuk. Számomra úgy tűnik, hogy a kormánystratégia legfontosabb célkitűzése a létszámcsökkentés, és ezt a formáknak, módszereknek az utóbbi négy hónapban végbement többszöri változtatása ellenére sikerül is elérni. Ennek a stratégiai célnak a kritikáját sokan és sokféleképp elmondták már, mégsem árt öt fontos pontot elismételni. Először, a szűkítés még takarékoskodási intézkedésnek is rossz, mert a több diplomás akár a legszűkebb fiskális szempontból is több előnyt jelent, mint a képzésük költsége. Másodszor, a szűkítés elvét lehet minőségelvnek nevezni, de a rostán fennmaradó, szigorúbban kiválasztott hallgatók egyáltalán nem biztos, hogy jobb képzést kapnak pusztán attól, hogy a kiesők nem kapnak semmilyet. Harmadszor, a rostálás a magyar iskolarendszer szociálisan erősen szelektív jellege mellett mélységesen igazságtalan és egyáltalán nem tehetség-párti, hiszen a 18 éves korban mutatott teljesítmény sokkal erősebben mutatja azt, hogy a fiatal elég jó helyre született-e, mint hogy milyenek a képességei. Az erősebb felvételi szelekció egy fontos mobilitási csatornát dugaszol el. Negyedszer, és a legfontosabb: egy ország jövőbeli versenyképességét döntően befolyásolja, hogy a felnőttkorba lépő korosztályok mekkora részének képes a továbbtanulást biztosítani. Igen, a jó rendűen és a közepesen érettségizőknek is tovább kellene tanulniuk – nem feltétlenül ugyanazt és ugyanott, mint a jeleseknek. Ehhez jön ötödikként, hogy minden szándék dacára a felsőoktatásból nemcsak a viszonylag gyengébben felkészültek tűnnek el, hanem egy kiemelkedően jó szociális-kulturális háttérrel és felkészültséggel rendelkező diákréteg is – azokról van szó, akik külföldre mennek. Mindezekkel az érvekkel szemben azonban afelől is megnyugtathatjuk magunkat, hogy a felsőoktatásba való bejutás szintjén nem fog kiéleződő konfliktusokhoz vezetni a szűkítés. A közoktatási rendszer átalakítása következtében ugyanis csökkenni fog az érettségizők, a lehetséges igénylők száma – az lesz a látszat, hogy spontán folyamatról van szó, és a felsőoktatás újbóli megnövelése hiú vágyálom, mert nincs miből. Mindennek csak az mond ellent, hogy a magyar társadalomban nagyon erős a tanulás, vagy inkább a taníttatás iránti igény, és ez éppen, hogy erős minőségi igényt is jelent. A szülők legnagyobb része szeretne jobb, magasabb szintű képzettséget adni a gyerekének, mint amilyennel maga rendelkezik – mindenki tudja, hogy ez a boldogulás legfontosabb forrása. A spontán kereslet nagy – az intézményrendszer és annak irányítói válogathatnak: alkalmazkodnak hozzá, mesterségesen leszűkítik vagy nem törődnek a kereslet és a kínálat közötti szerkezeti diszkrepanciákkal. Az a kormányzat, amely ebből a háromból az elsőt választja, még várat magára.

Van még egy terület, amit meg szeretnék említeni, mint példát arra, hogy bizonyos piacszerű mechanizmusok nem működnek – itt egyértelműen állítani merem, hogy jó lenne, ha működnének. A nemzetközi kooperációban való részvételről van szó. Ehhez kapcsolnám a hallgatói szerződések sokat tárgyalt ügyét is. Nekem ezzel az intézménnyel az a fő bajom, hogy rossz irányba mutató jelzést ad. Azt a szemléletet erősíti, hogy legyünk önellátóak, a magyar felsőoktatás a magyar munkaerőpiacra termel, és aki elmegy, ezt a célt sérti. A tudás és a tudásbirtokosok nemzetközi forgalmába be akarnak vele állítani egy tilalomfát egy bizonyos ponton– nem tudom, hogy nem gondolnak-e bele abba, hogy ez a forgalom nekünk más tekintetben mennyire fontos, vagy abban a naiv hitben vannak, hogy ezt a forgalmat le lehet fékezni egy ponton anélkül, hogy másutt is lefékeződjön. Persze minden deklarációban benne van, hogy mennyire fontos a nemzetköziesítés, külföldi hallgatók Magyarországra csábítása – de folyton az az érzésem, hogy ez csak afféle díszgomb a kabáton, ami szebbé teszi, de nem funkcionális. Kivétel, hogy egyes egyetemek financiális gondjain segít – és egyben a magatartásukat is pozitívan alakítja -, de szóba se jön pl. olyan esetekben, mint amikor egy szakterülethez Magyarországon nincs és nem is várható annyi hallgató, amennyi a stabil üzemeltetéshez szükséges. Én elindítottam ilyen megfontolásból egy angol nyelvű mesterképzést – nem akarom egyéni panaszaimat sorolni, hogy a körülmények mennyire nem kedveznek. Nem folyik annak szisztematikus végiggondolása, hogy mik volnának azok a képzések, amelyeket minőségüknél fogva „kiajánlhatók”, amelyek sikeres konkurenciát jelenthetnének a régióban folyó hasonló képzéseknek, amennyiben a képzés nyelve megfelelő – azaz angol – lenne. Azaz végig kellene gondolni a komparatív előnyöket, és rögtön kisebb problémát jelentene a migráció, akár a diákok, akár a végzettek körében.

Nem akarok a végén bölcs tanulságokat levonni, csak felsoroltam néhány problémát és a velük kapcsolatos gondolataimat. Köszönöm, hogy meghallgattak.

Szabadság és Reform Intézet, 2013. 04. 11.


Vélemény, hozzászólás?